A hülyék összeesküvése – Válogatott aforizmák

És mivel nincs már hatalom, az egész társadalom átlendült az önkéntes szolgaság állapotába. Ez a titokzatos alakzat, amely már a 16. század óta sok fejtörést okoz, nem titok többé, mivel általános szabály lett. Ám különös módon már senki sem akar szolga lenni, hanem mindenki a saját akaratának szolgája lett. Miután mindenkire ráerőszakolták az akaratot, a hatalmat, a tudást, a cselekvést, a sikert, mindenki meghajolt ez előtt, és a politikai szándék tökéletes sikert aratott: mindegyikünkből kiszolgált, önkiszolgáló rendszer kerekedett, miután biztosították nekünk az ostoba akarat teljes szabadságát, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki önmagunkból. De akkor meg nincs már értelme a hatalomnak, mert semmi szükség rá, hogy állandósítsa az önkéntes szolgaság e titokzatos formáját. Attól a pillanattól fogva, amikor a hatalom már nem hiposztázis, hanem a szolgaság átlényegülése, és ez az egész társadalomban elterjedt, a hatalmat kiüresedett funkcióként el kell vetnünk.

A filozófia szívesen késleltetné a világvégét, csak hogy föltehesse kérdését, de elfelejti, hogy a világ nem kérdések, hanem automatikus, gyakorta mégis költői válaszok univerzuma, minden lehetséges kérdést megelőző válaszoké. A filozófia szívesen alakítaná a világ rejtélyét filozófiai kérdéssé, ám a rejtély nem ad helyt semminemű kérdésnek. A válasz előrevetülése teszi megfejthetetlenné a világot. A modern filozófia öntetszelgő módon azzal hízeleg önmagának, hogy válaszok nélküli kérdéseket tesz fel, jóllehet el kell fogadnunk, hogy egyáltalán nincsenek is kérdések, és így a felelősség teljes súlyával ránk nehezedik, mivel mi magunk vagyunk a válasz – ugyanakkor a világ rejtélye szintén teljes marad, mivel a válasz elhangzott és nincs kérdés e válaszra.

A kommunizmusnak sikerült egész nemzedékeket elszakítania a munka etikájától, megölni bennük a termelés legbizonytalanabb szándékát is, tönkre lustítani őket. E történelmi botránynak apránként lejár az ideje. Az egész Európa együtt fog dolgozni. De nem inkább az önkéntes szolgasággal összefüggő, kierőszakolt lazsálásra volna-e szükség, bizonyos betegesen akaratnélküli és apatikus étoszra, mint a mi erőltetett teljesítmény-utópiánkra, gyanúsan felfokozott tevékenységünkre? Meglátjuk, mi győz majd hosszú távon, a kierőszakolt lazsálás vagy az erőltetett aktivitás?

A jeges türelmetlenség társadalmában élünk, ahol a realitás elvének legkisebb áthágását is a legszigorúbban büntetik. Mindenütt a farizeusok, a realista filiszteusok diadalmaskodnak. Minden gondolatot azonnal lebetonoznak. Ugyanúgy átkoznak ki, mint bármelyik vallási vagy sztálinista társadalomban. Semmi sem változott. A hülyék összeesküvése tökéletesen működik.

A mai művészet hiábavalóságával kapcsolatban egyetlen kérdés vetődik föl: egyáltalán hogyan működhet továbbra is ilyen gépezet minden új energia nélkül, alkotóinak teljes közönye, a kritika kiábrándulása és a kereskedelmi érdekek kizárólagos érvényesülése közepette? És ha működik, meddig tarthat még ez az illuzionizmus – száz évig, kétszázig? Ez a társadalom olyan, mint a fölfelé egyre szélesedő edény, amelyben sohasem forr föl a víz.

Nagy különbség, hogy valamely organizmus természetes halállal hal meg vagy kezdettől fogva magában hordja a géneket, sejteket, amelyek funkciója, hogy véget vessenek életének: ezen automatikus programozás nélkül maga az élet, az élő organizmus halhatatlan volna. E specifikus, gátló akció nélkül képtelen volna megszűnni az élet, a végtelenségig burjánzana. Nem így vagyunk az alvással? Hát a gondolkodással? Nem kell-e valami ható tényező a folyamat elindításához és egy másik a leállításához? Minden bizonnyal vannak gátló tényezők, amelyek leállítják a gondolkodás láncreakcióját, különben beleveszne az űrbe, az őrületbe, a végtelenbe, akár az élet a halhatatlanságba. Mai kórképünket e gátló tényezők fogyatékos működése jellemzi – lehetőséget biztosítva minden funkció rohamos fejlődésének.

Egyetlen nő sem elégíti ki a közvetlenül rá irányuló vágyat. Nagyon is elégedett vele, ezért függőben hagyja, lebegteti, amint egy régi szent szerint Istennek az a stratégiája az emberrel szemben, hogy mindörökre lebegteti őt. A nő ezt jól eltanulta a maga hasznára, és még fokozza is a megszállottságot a férfiban, aki kívánja, ekképp aztán őt csak az a férfi fogja birtokolni, aki tulajdon vágyának megszállottja. És a nő akkor lesz csak igazán tárgy, amikor már csak olyan férfi kívánja, aki csupán a saját vágyával van elfoglalva. De végül is mindenki jól jár, mert a nő szintén inkább ezt az örökké kielégítetlen vágyat élvezi.

Az az előrehaladott kómában fekvő nő a rochesteri kórházban, akit kómájában erőszakoltak meg (mint Kleist szerencsétlen O márkinőjét romantikusan ájult állapotában), teherbe is esett, és öntudatlanul, akarat és vágy nélkül szülte meg gyermekét, akit sosem fog látni. Mindegyikünk sorsának szimbóluma ez, mivel minket is megerőszakoltak szellemileg, politikai agyműtéttel, hipnotizált modern állampolgári állapotunkban, és mintegy posztumusz módon termékenyítettek meg olyan lényekkel, akiket nem ismerünk meg soha.

Az információ minden formája a megtévesztés érzését szüli bennünk. És igaz is: minden „igazságot” eltitkolnak előlünk. Ám voltaképpen nincs mit elrejteni – nincs titok, nincs összeesküvés, nincs igazság. És ezt is eltitkolják előlünk, ami a megtévesztés finomabb formája.

Norvégia. A csöndben és a hidegben a látótér összezsugorodik, a hangok viszont a hallucináció fölfokozott erejével hallatszanak. Az elemi természet, a kép nélküli mélység nosztalgiája – egyetlen jel sincs, ameddig a szem ellát. Nem sokáig bírjuk: a mesterséges és felületes elemben viszont úgy mozgunk, akár a hal a vízben.

Minden időt, amit hajdan azzal töltöttünk, hogy értelmet adjunk a világnak, ma azzal töltünk, hogy mesterségesen reprodukáljuk. Időt nyertünk. Minden időt és energiát, amit valaha arra fordítottunk, hogy műveljük a látszatokat és a gyönyöröket, ma arra fordítunk, hogy átalakítsuk és értékké változtatassuk a világot. Időt veszítettünk.

Ha emlékezetem nem csal, sohasem voltam boldogtalan. A boldogtalanság lehetetlen – amolyan születési hiba. Átok, a legnagyobb szerencsétlenség. Mint amikor vakon születik valaki. Magyarázzák neki a látható világot, amelyről nincs tapasztalata. Boldogtalan világot emlegetnek előttem, amelyről pedig mély intuícióm nincs.

Romhányi Török Gábor fordítása