Közélet
Horthyt ujjongva fogadták 1938-ban Komáromban. Aztán jöttek a háború évei. - Forrás: Ladislav Luppa/ Wikimedia commons

1918, 1938, 1948 - „Nyolcas évek” magyar szemmel

Finta Márk

2018. január 19. 20:01

A szlovákok számára 2018-nak szimbolikus jelentősége van – és nem csak azért, mert 25 éves lett az önálló Szlovákia.

Az idei esztendőt csak „nyolcasok évének” nevezik a nagy évfordulók, 1918 (Csehszlovákia létrejötte), 1938 (Csehszlovákia bukása), 1948 (a kommunista fordulat), 1968 (a prágai tavasz), és 1989 (a bársonyos forradalom) és 1998 (a mečiarizmus bukása) miatt.

A „nyolcasok éve” két ok miatt is fontos a szlovákiai magyarok számára. Az egyik – amit a szlovák sajtó nem említ –, hogy idén a mi közösségünk is századik születésnapjáról emlékezik meg. A másik pedig ebből következik: a csehszlovák és később a szlovák államiság összes fordulópontjánál ott voltunk mi, vagy elődeink. Jóban és rosszban – szokták mondani – de ahhoz nagyon sok évtizednek kellett eltelnie, hogy közelítsen a magyar és a (cseh)szlovák közösség véleménye arról, mi volt a jó, és mi a rossz.

1918 – a közös út kezdete

Csehszlovákia száz évvel ezelőtti megalakulását a cseh és szlovák visszaemlékezők egyfajta aranykornak járó tisztelettel kezelik: történelmi kultusz épült Masaryk apó és Milan Rastislav Štefánik köré. Ám azt sem felejtik el megemlíteni, hogy az első csehszlovák köztársaság létrejötte, a közös államiság korántsem született könnyedén, és azt sem, hogy ennek az államalakulatnak számtalan nehézséggel kellett megküzdenie – kezdve az első világháború sebeiből való lábadozással, egészen a nemzetiségi feszültségekig, hiszen a 13 milliós ország lakosságának nem egész kétharmada volt csak „csehszlovák”.

Csehszlovákia megalakulását száz év távlatából – a Közéleti Kérdések Intézetének felmérése szerint – kicsit meglepő módon a mai szlovákiai magyarok is pozitív eseménynek tartják. Míg a szlovákok 70, a csehek 68 százaléka értékeli pozitívnak az államalakulat létrejöttét, mellettük pedig 51 százaléknyi magyar is, többen, mint akik az uniós csatlakozást vagy a bársonyos forradalmat vélik pozitív eseménynek.

Száz évvel ezelőtt azonban ez természetesen nem volt így. Simon Attila történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója szerint a viszony változó volt. Kezdetben az elutasítás volt a jellemző, hiszen a magyar lakosság szocializációja is ezt predesztinálta – ezeréves, szilárd határokkal rendelkező országban gondolkodtunk. A háború után pedig jött egy teljesen ismeretlen, új ország, amit nem ismertünk. Minden azt sugallta az akkoriaknak, hogy ezt az új helyzetet, a változást el kell utasítani – s ez az elutasítás nagyon nehezen oldódott. Ám miután 1920-ban aláírás került a trianoni békeszerződésre, s később Csehszlovákia életképesnek bizonyult, valamikor az 1920-as évek közepén kezdték elfogadni a helyzetet az emberek. A maguk módján. „Azt ugyanis nem fogadták el, hogy hosszú távon a jövőképük Csehszlovákiában legyen. Az akkori generációk teljesen természetes gondolata a revízió volt. A korabeli realitást azonban elfogadták, nem azért dolgoztak a mindennapokban, hogy ez megvalósuljon, de biztosak voltak benne, hogy előbb vagy utóbb megvalósul” – mondja a történész.

Csehszlovákia megalakulását a mai szlovákiai magyar történetírás a korabeli események logikus fordulatának tartja – és elismeri a csehek és a szlovákok államalapításra való törekvésének jogosságát. Az államhatárok kérdése azonban Simon szerint kicsit más kérdés – az eseményeknek ugyanis nem kellett volna logikusan olyan államhatárokhoz vezetniük, mint amilyenekhez Trianon kapcsán végül vezettek. S emiatt érthető, hogy a szlovákiai magyar közvélemény jó része továbbra is negatív eseményként éli meg Csehszlovákia megalakulását, mert összeköti saját kisebbségi helyzetével. „Helyzetünkben száz év alatt is nagyon sok megoldatlan dolog maradt, ezért ma is sérelemként tekintünk erre. Az igazi probléma az, hogy mindez azóta sem rendeződött megnyugtatóan” – mondja Simon.

1938 – nehéz évek

Az 1938-as év megrázta a világot, és a mindössze 20 éves Csehszlovákiát is. Immáron senki sem kételkedett abban, hogy Adolf Hitler nem tart be semmilyen nemzetközi szabályt – ezt pedig semmi sem bizonyította jobban, mint az Anschluss, vagyis Ausztria hozzácsatolása a náci Németországhoz . A Harmadik Birodalom hatalmas volt és éhes, és szemet vetett a szudétanémetekre is – na meg a szudétanémet régiók feketeszén-tartalékaira és nehéziparára is. Edvard Beneš mozgósítást rendelt el, ám jött a müncheni egyezmény, amely szétdarabolta Csehszlovákiát, az államalakulat első súlyos történelmi traumáját okozva.

A csehszlovákiai magyarok számára azonban ez egészen mást jelentett: a várt revíziót, mely az első bécsi döntéssel jött el, és a magyarlakta területeket 1938 novemberében Magyarországhoz csatolták. „A bécsi döntés pozitív dologként rögzült a köztudatban. Ha megnézzük az ebből a jól feltárt korból származó visszaemlékezéseket, láthatjuk, hogy a magyar társadalom döntő többsége pozitív élményként fogadta mindezt, és ez az élmény áthagyományozódott. Még úgy is, hogy az utána következő magyar idők a háborút hozták magukkal, a doni katasztrófát és a holokausztot” – mondja Simon, aki szerint ezeket a történéseket sokan Magyarország számlájára írják, ám ezek az események az első bécsi döntéstől függetlenül is bekövetkeztek volna.

A szlovákok között is vannak olyanok, akik jó szívvel emlékeznek vissza 1938-ra, de inkább 1939-re, a tisói fasiszta szlovák bábállamra. De minden bizonnyal nem sok olyan szlovákiai magyar van, aki hasonlóan érez...

1948 – elváló sorsutak

Az első bécsi döntés után tíz évvel már ismét egész más volt a világ – hiszen 1938 után teljesen kifordult a sarkaiból. S a csehek és szlovákok közös állama sem volt már ugyanaz, mint évtizedekkel azelőtt, hiába állítják egyes cseh történészek, hogy 1945 után rövid időre visszaállt a demokratikus Csehszlovákia. „Ez nem lehetett igaz, már csak azért sem, mert a németeket és a magyarokat megfosztották a jogaiktól” – magyarázza Simon.

1948 a kommunista fordulat éve, Edvard Beneš bukása, Klement Gottwald hatalomra kerülése. Egyben betetőzése annak a három évig tartó folyamatnak, melynek következtében évtizedekig külön vágányokra került a magyarországi és a csehszlovákiai magyarság sorstörténete. Simon szerint ez 1945-ben kezdődött: míg a két háború között senki sem kételkedett abban, hogy a határok megváltoztathatók, és meg is fognak változni, a második világháború utáni évek teljesen mást hoztak: deportálásokat, lakosságcserét, a magyar nyelv betiltását – etnikai tisztogatást. „Jelentős lélektani törés következik be a szlovákiai magyarságban. Az 1945 utáni generációk már nem reménykednek abban, amiben a két világháború között” – mondja a történész. Szerinte ez az egyelőre nem igazán definiált lélektani fordulópont nemcsak a magyarságban okozott törést, hanem a szlovák társadalomban is. Míg korábban a szlovákok és a magyarok a két háború közt kétoldalúan alkalmazkodtak egymáshoz, például a nyelvi akadályokhoz, addig 1945 után kivész a tolerancia a szlovákokból, és mindig a magyarok alkalmazkodnak. „S mindez máig probléma: hosszú évtizedekkel később is egyoldalú az alkalmazkodásuk” – véli Simon.

Így ér tehát minket a kommunista fordulat – mely egyébként nem egy hirtelen folyamat eredménye, 1943-ban megkezdődött már, mikor Beneš kommunistaellenességét levetkőzve a Szovjetunióban kezdte látni Csehszlovákia függetlenségének garanciáját, és paktumot kötött Sztálinnal. A második csehszlovák elnök azonban már nem volt része a kommunista ország történetének, bukása után 1948-ban meg is halt.

2018. január 19. 19:53

Szent Vencel, hová tűntél?

A csehszlovákiai magyarság viszonya az új helyzethez nagyon érdekes, és tévedésekkel teli – mégpedig azért, mert a kommunista fordulat egybeesett a felemás jogvisszaadással. 1948-ra befejeződik a lakosságcsere, 1949-ben hazajönnek az első deportált csoportok Csehországból, 1948 végén megjelenik az Új Szó, megalakul a Csemadok, kinyitnak a magyar iskolák. Az Új Szó első száma is több cikkben foglalkozik azzal, milyen őszinte, baráti viszony alakult ki Csehszlovákia és Magyarország között, és hogyan valósították meg a magyar nemzetiségű polgárok állampolgári és politikai egyenjogúsítását a kommunista Csehszlovákiában. „A mai napig van egy hamis tudat, hogy ezt a felemás jogvisszaadást a kommunistáknak köszönhetjük. Sok szlovákiai magyarban alakult ki egy olyan tudat, ami összekötötte mindezt a kommunista fordulattal, és elhitték a kommunista párt internacionalista lózungjait” – mondta Simon.

Arról, milyen volt a csehszlovákiai magyarok élete 1968 előtt, mi az első közös sikerélményünk a csehekkel és szlovákokkal, és hogyan váltak a magyarok később sorsfordító események katalizátorává, a szombati Új Szóban olvashat.

Beneš: hős vagy himpellér?

Edvard Benešt, Csehszlovákia második elnökét a „nyolcas évekre” visszatekintő cikkek „csehszlovák hősként” kezelik – a szlovákiai magyaroknak azonban egészen más a véleménye róla, és a történetírás is vitatott személyiségként tartja számon, már ahol. Simon Attila szerint a cseh történetírás nem kezeli Benešt kritikusan: a cseh közvélemény nyomása itt sokat nyom a latban, számukra az elnök pozitív hős. A történész megjegyzi: ez az álláspont érthető is, hiszen Beneš Masarykkal együtt a semmiből teremtett államot, újraépítette a cseh államiságot, a második világháború idején pedig megtette ugyanezt másodszor is. A cseh értelmiség egy része azonban látja Beneš hibáit is, például azt, hogy tulajdonképpen az ő 1943-as tevékenységének köszönhető az öt évvel későbbi kommunista fordulat, és azt is hogy ő teremtette meg a politikai kontextusát annak, ami a magyarokkal és németekkel 1945 után történt. A szlovák történészek kissé távolságtartóbban, óvatosabban figyelik Beneš ténykedését – de nem a magyar- és németellenes politikája, hanem a szlovák autonomista törekvések elnyomása miatt.

Önnek ajánljuk