Mióta fürdik rendszeresen az ember?

Ma már szinte társadalmi elvárás, hogy az ember megfelelően, vagyis minden nap tisztálkodjon. Kellemetlenül, sőt rosszul is éreznénk magunkat, ha nem tudnánk minden nap megmosakodni. Na, de nem volt ez mindig így! Vajon mikor jött rá az ember arra, hogy a víz nemcsak innivaló?

A tisztasági fürdőnek változatos és nagyon érdekes története van. Ötezer esztendős fürdőkultúráról beszélnek az Indus folyó melletti Mohendrso-Daro romjai. Egy fürdő maradványait is megtalálták, 7?13 méter nagyságú medencével, amelyet oszlopsor választott el a kabinoktól. A krétai palotákban fürdőszobát és fürdőkádat találtak. Az antik fürdőkultúrát a rómaiak a világbirodalom minden zugába elvitték, a provincia minden városában megtalálhatók a nyilvános fürdők. Róma városában hatalmas, fényűzően berendezett fürdők – mint pl. Caracalla vagy Diocletianus thermái – szolgálták a lakosság tisztálkodását, szórakozását, sőt művelődését is. A hideg, langyos, meleg medencéken, gőzfürdőkön kívül sportcsarnokok, könyvtárak is csatlakoztak a pompás fürdőépületekhez, melyeket mozaikok, falfestmények, szobrok díszítettek.

A római birodalom bukása után eltűntek ugyan a luxusfürdők, de még a sötétnek nevezett középkorban sem hiányzott a tisztálkodás igénye. Tudunk a hun és avar fejedelmek fürdőiről; az óbolgárokról feljegyzik, hogy naponta fürödtek; a bizánci császárok pedig, ha útra keltek, bőrmedencés magyar fürdőt és fürdősátrat vittek magukkal. A higiéniai mélypontot Európa a 17-18. században érte el. És ekkor következett az az időszak, amikor az emberek elfeledkeztek, sőt inkább féltek a fürdéstől. 1640-ben jelent meg egy igen elterjedt, francia illemtan, ebben szó szerint ezt olvashatjuk: „Néha elmehetünk a fürdősökhöz, hogy testünk tiszta legyen, s naponként fáradságot vehetünk magunknak ahhoz, hogy megmossuk kezünket. Majdnem olyan gyakran mossuk meg arcunkat is.”

XIV. Lajos napi toalettje például abból állt, hogy reggel parfümbe mártott kendővel letörölte az arcát, s egy nemes úr néhány csepp rózsavizet öntött a kezére. XV. Lajos korában a versailles-i palotában végzett munkálatok során egy befalazott helyiségre bukkantak, amelyben egy fürdőkád állt. Nem tudván mit kezdeni a díszes medencével – Pompadour márkinő utasítására – átalakították szökőkútnak.

És ez nem csak Franciaországban volt így! Magyar történelmi adatok is tanúskodnak e furcsa tisztaságiszonyról. Bethlen Miklós 17. századi önéletírásában például ez olvasható: „Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben; lábamat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a kezemet is hideg vízzel mostam; kezemet gyakran, de orcámat hacsak valami por, sár vagy valami gaz nem érte – sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenként rabságomig a szakállamat elborotválta. A fejemet talán 25 esztendeje van, hogy meg nem mosták.” Érdekes ez a múltbeli víziszony, ugye? Még szerencse, hogy a mai ember nem így vélekedik. (sn)