Kezdjünk el gondolkodni!

Mintha az utóbbi időben nem csodálnánk annyira az egyén egyediségét. Vallom, hogy a személyiség gyűjtőfogalma mindannak az élménynek és tapasztalatnak, melyre életünk során a fogantatás pillanatától egészen mostanáig szert tettünk, nem tagadva természetesen az öröklődés szerepét sem. Van azonban valami, amit sokszor figyelmen kívül hagyunk.

Az oktatásnak és nevelésnek az lenne a feladata, hogy segítsen felismerni ezt a különlegességet, megtanítson arra, miképp fejleszszük ki és osszuk meg másokkal, hiszen a megosztás az értelme mindennek, ami e Földön csak létezik. Képzeljük el, milyen csodálatos lenne a világ, ha lépten-nyomon ezt hallanánk: „De jó, hogy különleges vagy! De jó, hogy más vagy, mint a többi! Mutasd meg, miben rejlik ez a különlegesség, talán én is tanulhatok belőle”.

Néhány évvel ezelőtt beültem egy gyakorló tanár hallgatóm órájára, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a dolgok csöppet sem változtak azóta, amikor én voltam diák – pedig annak már „ezer” éve. Emlékeztünk rá, hogy vártuk mindig a rajztanárt? Eltettük a könyveinket, elővettük a zsírkrétáinkat, ültünk és vártunk. Kisvártatva megjelent egy feldúlt alak. Minden együttérzésem az ilyen zaklatott tanáré. Alig van annyi ideje, hogy átérjen egyik óráról a másikra, rögtön felénk fordult és bejelenti: „Fiúk, lányok, ma fát fogunk rajzolni.” Odamegy a táblához, felrajzolja az ő fáját, ami úgy néz ki, mint egy nagy zöld luftballon kurta barna madzaggal. Életemben nem láttam ilyen fát, de ő felrajzolta a táblára, és azt mondja: „Jól van, fiúk, lányok! Most pedig lássatok hozzá.”

Ha volt egy csöpp eszed, bármilyen kicsi voltál is, alighanem rájöttél, hogy a tanár tulajdonképpen azt akarja, hogy az ő fáját rajzold le, és minél jobban hasonlít a rajzod az övéhez, annál jobb jegyet kapsz. Ha erre már elsőben rájöttél, minden bizonnyal egy lufi-fát adtál be neki, mire ő (a tanár!) elragadtatásában így kiáltott fel: „Ó, ez csodálatos!” Mindig akad azonban egy kisfiú, aki úgy látja a fákat, ahogy ez a tanár soha. Mert ő már mászott fára, át is ölelte a törzsét, le is esett róla, sőt hallgatta a lombján átsusogó szellőt. Ő tényleg ismeri a fákat, és tudja, hogy egy fa nem úgy néz ki, mint egy lufi. Fogja hát a lila, sárga, narancssárga, zöld és bordó ceruzáit, és rajzol valami gyönyörűséges dolgot, aztán beadja. A tanár ránéz és elborzad: „Szörnyű!”

A tanárok többnyire a „legjobb módszert” tanítják, nem mondják azt: „Itt van jó néhány módszer, most menj, és alkosd meg a sajátodat.”

Önmagunk szeretetét – a pedagógusok kifejezésével élve az önbecsülést –, illetve mások szeretetét – a felelősségteljes viszonyulást a másik emberhez – nem tanítják az iskolában. A tanárok túlságosan is el vannak foglalva azzal, hogy „okosságukat bizonygassák”. Ahogy Albert Einstein is mondta: „Kész csoda, hogy az oktatás nem fojtotta meg a szent érdeklődést. Hiszen e törékeny kis növényt a szabadságvágy élteti, anélkül elfonnyad, elszárad és menthetetlenül elpusztul.”