Kamaszkori depresszió?

16 éves leánygyermekem nehézségekkel küzd: egyik pillanatról a másikra sírni kezd. Az okát nem tudja megmondani. Félelmei vannak az iskolától, a tanároktól, az emberektől. Nem mer odamenni, ha egy csoportosulást lát (pl. buszmegálló), mert fél, hogy lenézik vagy kinevetik. A buszon rászólt egy ismeretlen férfi, mert kinyitotta az ablakot. Kislányom elmondása szerint a könnyeit nyelte, mert rosszul esett neki.

Jelige: Rossz érzések.

Lányának alacsony a tűrőképessége, sok benne a szorongás, mindentől fél. Egészséges öntudatra, önbizalomra lenne szüksége. Először talán egy pszichológust kellene felkeresnie, s a pszichoterápiás üléseken jobb önismeretre tehetne szert, tisztázódhatnának benne olyan kérdések, hogy ki is ő, milyen tulajdonságai vannak, milyennek látják őt mások reakciói, viselkedése alapján, mire képes, mit bír elviselni, s mi az, ami alatt összeroppan? Milyen tapasztalatokra sikerült eddig szert tennie, vajon mi okozta, hogy ennyire gyámoltalanná vált, hogyan szabadulhatna meg ettől a tulajdonságától, hogyan győzhetné le? Neki milyen viselkedésű emberek tetszenek? Ha idegenként nézne saját magára, szimpatikusnak találná? Mi az, ami megnyerő, s mi az, ami taszító? Amit taszítónak vél, attól hogyan szabadulhatna meg? Egyáltalán mit hajlandó tenni azért, hogy megváltozzon? Mit gondol, képes lenne arra, hogy önerőből, saját elhatározásból megváltozzon, vagy úgy gondolja, hogy jól jönne a szakmai segítség? Hajlandó lenne – mondjuk hetente – pszichológushoz járni csak azért, hogy megváltozzon?

Mivel szinte mindentől fél, iskolától, tanároktól, emberektől, s ha már tisztában lesz önmagával, akkor járhatna kommunikációs tréningre, ahol módja lenne elsajátítani a helyes kommunikáció alapjait, hogy egyáltalán merjen elkezdeni egy beszélgetést akár idegen emberrel is. Vagy ha hozzá szól egy idegen ember, azt is tudja kezelni. Rá kell jönnie arra, hogy az emberek nem bántani akarják, vagy ha nincsenek vele egy véleményen, az nem azt jelenti, hogy ellene vannak, s neki akarnak ártani. El kell tudnia fogadni, hogy ahány ember, annyiféle, hogy mindenkiben van valami más, amit eddig még senkiben nem fedezett fel. Ez a másság nem feltétlenül rossz, sőt, sok jó oldala is van. Sőt, az is lehet, hogy az a másik ember, akit ő nem mer megszólítani, sokkal jobban fél attól, hogy beszédbe kell vele elegyednie, mint ő maga.

Utána kell nézni, miért fél a tanároktól? Valamelyik megijesztette? Gorombáskodnak az órán? Vagy egyszerűen csak azért fél a tanároktól, mert rájuk vetíti ki saját gyengébb eredményeit. Úgy véli, hogy azért rosszabbak a jegyei, mert a tanárok megfélemlítik őt, amikor felel, s ezért nem tudja azt produkálni, amit egyébként tudna. Vagy csak ő alkotott a fantáziájában olyan képet a tanárairól, hogy azoktól félnie kell?

Ha van az osztályban barátnője, időnként hívják meg haza, s tőle kérdezze meg, hogy a lánya hogy viselkedik az osztályban, a többiek milyennek tartják, szólnak-e hozzá szünetben, ő próbál-e kapcsolatot teremteni valakivel? A tanárok milyenek? Vannak-e olyanok, akiktől mindenki fél? Ijesztgetik-e valamivel őket? Szerinte indokolt-e a lánya félelme a tanároktól? Történt-e valami olyasmi, ami ezt a félelmet kiválthatta a lányából? Több szem többet lát, hátha valamit így is sikerül megtudnia, aminek hasznát vehetné.

Ha viszont mindezek a kezdeményezések sikertelenek lesznek, ha a kommunikációs tréningnek nem lesz foganatja, ha a pszichoterápiás ülések nem hoznak semmilyen javulást, s a lányán nem segít semmi, továbbra is félős, visszahúzódó lesz, ismeretlen helyzetekben könnyen ok nélkül elsírja magát, akkor szakorvoshoz kell segítségért fordulni.