Az oktatás gyakori problémái

Úgy tűnik, hogy a 12,5 év körüli korra esik a gyorsabb, a 13,5 év körüli pubertás átlagra jut a normális, míg a 15,5 év körülire a retardált szellemi fejlődés jellemző. A nehézség azonban nemcsak enynyi. Nem az a legfőbb kérdés, hogy mikor tanulja meg valaki a szükséges tananyagot, hanem arról, hogy képes-e egyáltalán befogadni azt. Nagyon valószínűnek látszik, hogy napjainkban egy hatéves gyermek könnyebben tanulja meg az egyszeregyet, mint kétezer évvel ezelőtti elődje, és egy 12-14 éves diák agya alkalmasabb a magas matematika befogadására, mint akár a száz évvel ezelőtt születetté.

A heti óraszám 36–40 óra között van

Nézzük meg, hogyan állunk a középfokú oktatás vonalán. A középiskolák négy osztályának átlagát figyelembe véve, a heti óraszám 36–40 óra között van. Ha ennek felét számítjuk az otthoni felkészülésre, akkor a diák heti összefoglaltsága 54–60 óra. Ez több, mint a felnőtté, aki csak 44–48 órás munkahéttel dolgozik! Valószínűleg ennek tudható be, hogy statisztikai felmérések szerint a középiskolás diákok 70–75%-a nem több mint csak napi 1 órát tölt a szabad levegőn, és nem több az alvás napi átlaga sem, az esetek 50%-ában kevesebb 8,5 óránál. Az 54–60 órás szellemi elfoglaltságot számításba véve ez ebben a korcsoportban rendkívül kevés.

Ha összeadjuk az óraszámokat, az eddig felsoroltak kb. napi 19 órát tesznek ki. A nap 24 órájából még kb. 5 óra marad fenn. De ezt a szabad időt sem használják fel jól, mert a tananyag elsajátítására törekvő nagy szellemi megterhelés miatt a diák az esetek többségében a fennmaradó időt – éppen a legfogékonyabb életperiódusban – nem a szépirodalom tanulmányozására és általános kulturálódására használja fel; éppen ellenkezőleg: ez idő alatt „kikapcsolódik”, tehát olyan „kultúrélményeket” szerez, amelyek az esetek többségében nagyon távol esnek a kultúra klasszikus fogalmi körétől. Kétségtelen tehát, hogy az átlagos középiskolás diák életmódja egyrészt teljesen egészségtelen azzal a nagy kérdéssel állunk szemben, hogy olyan generációk nőnek fel, amelyeknek nagy átlaga nem út túl a „kötelező olvasmányok” színvonalán sem mennyiségben, sem minőségben.

Új didaktikai módszerek

Természetesen más gondok is adódnak ebben a korosztályban. Az új didaktikai módszerek még csak most vannak kialakulóban, és az új tudásanyag interpretálása sem mindig megfelelő, ami még csak fokozza a túlterhelést. A diák is, a szülő is jól tudja, hogy ezek az évek döntők az egyetemi felvétel szempontjából. Tehát az egyetemi felvételi tárgyakból még külön terhet vesz magára az amúgy is túlterhelt fiatal ember. Azonkívül ehhez az ún. külső túlterheléshez még egy – az előbbiekben már említett – belső túlsó túlterhelés is hozzájárul; ez lehet egy rövidebb vagy hosszabb megbetegedés, amely alatt a diák képtelen tanulni, a mulasztottakat tehát ezután kellene majd pótolnia. A túlfeszültség miatt ez egyre nagyobb nehézségekbe ütközik, és a kimerültség újabb betegséghez vezethet.

A továbbtanulás biztosítéka

A belső és külső túlterhelés együttesen nem sok jóval biztat a közeljövőt illetően. A mindezen körülmények miatt egyre inkább körvonalazódó nehézségek már az egyetemi felvételik során jelentkeznek. Ilyenek: a jelentkezők általános kultúrfoka igen alacsony, és miután ez a megállapítás igen széles körre érvényes, a felvételt kizárólag az adott szakmai teljesítmény dönti el. Ennyi azonban egyáltalán nem biztosíték a továbbtanulásra nézve, már csak azért sem, mert a szakmára készülő ember morális és kulturális hozzáállása a szakmai kérdésekhez döntő jelentőségű.

Az egyetemi hallgató a tornyosuló nehézségek ellen csak egyféleképpen védekezhet, elhagy minden egyebet, ami más, mint a szakma, és specializálódik. Egyre még a szakma szélesebb területén, azaz általános orvos, mérnök stb. specialista lesz belőle arra a néhány évre, amíg egyetemre jár. És – ha még marad rá igénye –, hogy az egyetem elvégzése után majd lesz, ereje és lehetősége az általános kultúra elsajátítására is.