A gyermek mint hatalmi eszköz

Sok írás tesz említést a diákok leterheltségéről, melyhez leginkább az elavult iskolarendszer járul hozzá. Erre rátesznek egy lapáttal az iskola vezetői, amikor szereplésre „kényszerítik” a tanulókat. Manapság nem harc megy egy-egy tanulóért, hanem ádáz küzdelem, és ez sokszor az adott intézmény sikerességét is befolyásolja. Tisztelet a kivételnek! Mert mi történik? A város vezetősége panaszkodik, hogy egyre kevesebb érdeklődőt vonzanak a különböző alkalmakra rendezett kulturális műsorok. Főleg a pedagógusok nem odaadó munkáját okolják az érdektelenségért, illetve arra panaszkodnak, hogy a szülők meg sem várva az előadás végét, hazacipelik gyermeküket. Csakhogy egy valamiről megfeledkeznek. A kialakult helyzetért a képzetlen és sokszor unott hivatalnokok is tehetnek, valamint a képviselő-testület iskolaügyhöz való viszonyulása.

Mindenki a másikra mutogat

Régen köztudott, hogy a város vezetősége, a helyi iskolák és oktatási intézmények vezetői hadilábon állnak egymással. Mindegyik a másikra mutogat, és a másikat okolja a kialakult helyzetért. Mindenki a maga igazát szajkózza, a saját érdekeit nézi. Mindennek pedig a gyermekek isszák meg a levét.

A mai világban egy-egy iskola a fennmaradása érdekében sokszor középkori módszerekhez nyúl. Mindegy mivel, csak valamiképpen a köztudatban maradjanak és népszerűsítsék magukat, mert az ott dolgozók megélhetése és munkahelye függ ettől. Nem számít, hogy elkötelezett, képzett és értékes pedagógus-e vagy sem. A lényeg, hogy valakinek a valakije legyen. Akár az is előfordulhat, hogy a szülő csúszópénzt ad a tanárnak, nehogy megbukjon a gyermeke. Nincs mese, ez a valóság. S ki tudja, hány olyan eset létezik, amikor a tanuló jogai sérülnek.

Ordít a felkészítő tanár

A mezei lakos pedig bosszankodik, ha azt látja, hogy a gyermekek sokszor fáradt arckifejezéssel, örömtelenül minden alkalomkor ugyanazt a betanult műsort játszszák a színpadon. Néha pedig a háttérben hallani a felkészítő tanár ordítozását, ha a lurkók nem lépnek egyszerre. Az előadások témája pedig évszaktól és alkalomtól független marad, csak a cím változik. Karácsony, húsvét, pünkösd, nemzeti ünnepek. Egyre megy.

Mindenki mondja a magáét, de senki nem tesz ellene semmit. Meghunyászkodva és képmutatóan a fülünk botját sem mozdítjuk. Tudatosítani kellene, hogy a felnövő nemzedék szociális és életre való alkalmassága a tét. A jövőben ők irányítják majd az országot, ők hoznak döntéseket. Nem élhetünk abban a tudatban, hogy mikor a most felnövők hatalmon lesznek, nekünk már réges-rég semmi sem fog fájni. Igenis fog. Ez lenne a 21. század?