SZAKSZERVEZETEK EURÓPÁBAN

Németországban általában csak egyszer egy éven kerülnek a figyelem középpontjába a szakszervezetek – általában tavasszal, a bértarifa-tárgyalásoknál. Ilyenkor általában figyelmeztető sztrájkokat is szerveznek, ám végül általában mindig egyezség születik. 1949 óta nem volt országos méretű sztrájk Németországban. A szakszervezetek jó kapcsolatokat alakítottak ki a pártokkal, főleg a szociáldemokratákkal (SPD), de a kereszténydemokratáknál is (CDU) lobbizik egy csoportjuk – általában sikeresen. A szakszervezetek szövetsége – DGB – nyolcmillió tagot számlál, ám egyre fogyatkozik. Tavaly például nyolc szakszervezet lépett ki a szövetségből, több mint kétszázezer taggal. Ez főleg a nem hatékony munkanélküliség elleni politikával és a csökkenő érdeklődéssel magyarázható. A legnagyobb szakszervezet, az IG Metall tagjainak csupán 7,5 százaléka fiatalabb 25 évnél. A szövetség egyébként sok mindent kínál egy tag bruttó fizetésének egy százalékáért cserébe: sztrájk esetén támogatást, jogi képviseletet, ingyenes betegbiztosítást, továbbtanulási lehetőséget.

Olaszországban három nagy szakszervezet, a baloldali CIGL, a kereszténydemokrata CISL és a centrista UIL nemrég összefogott, és az utcára szólították tagjaikat, hogy figyelmeztessék Silvio Berlusconi kormányfőt: állítsa meg a munkajogi reformot. A különböző szakszervezetek összesen nyolcmillió tagot számlálnak.

Franciaországban nagy „hagyományai” vannak a sztrájkoknak. A szakszervezetek szinte mindenhez hozzászólnak, legtöbbször persze az állami vállalatok magánosításához. A jelenlegi aktuális téma is ehhez kapcsolódik: már régóta tervezik az állami áramszolgáltató, az EdF privatizációját, ám ezt éppen a szakszervezetek nem engedik. (s-e)