A magyarországi szakszervezetek kezdetei a forradalom után

Magyarországon az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc elbukott bár, ám mégis pozitívnak mondható változásokat hozott: létrejöttek a magyar társadalom és gazdaság polgári fejlődésének a feltételei. Az 1867-es kiegyezés ezt a folyamatot még fel is gyorsította. Fejlődésnek indult a modern nagyipar, amely együtt járt a munkásság számának gyors növekedésével. 1873-ban az összmunkásság létszáma 360 ezer, a gyári munkásoké 70 ezer volt, melynek 30 %-a Budapestre koncentrálódott. A századfordulóra Magyarországon mind a kisüzem, mind a nagyipari szervezetek jelenléte volt a meghatározó. E fejlődés sajátossága volt, hogy a kezdeti kapitalizmusra jellemző forma a kisüzem elterjedt maradt, ugyanakkor a gazdaság legmodernebb szektoraiban (bányászat, kohászat, szállítás) létrejöttek a legkorszerűbb vállalati formák. Ez a furcsa kettősség is befolyásolta a későbbiekben a szakszervezetek fejlődését. A századfordulóig egy 1875-ös belügyminiszteri rendelet alapján a munkásoknak érdekeik védelmére csak a segélyező és a szakegyletek működését engedélyezték. A segélyező és a szakegylet legálisan tevékenykedő, a hatóságok által elfogadott alapszabállyal rendelkező szervezet volt.

Szakegyletek

A hatóságok az alapszabályokból mindig kihagyták a sztrájkra vonatkozó pontokat. A sztrájk egyébként nem volt tilos, csak a szervezése (összebeszélés) és a sztrájk támogatása. A sztrájkok szervezése tehát csak „rejtett” módszerekkel történhetett eleinte az „ellenállási és agitacionális pénztárak” segítségével, később az úgynevezett „szabadszervezeteken” keresztül. A szakmai szabadszervezetek 1906-1907-re fejlődtek ki.

Az 1870-es, 80-as évek küzdelme és csalódásai felerősítették a munkásszervezkedést. Mind többen értették meg a szakegyletek alakításának szükségességét. Az első szakszervezetet a nyomdászok hozták létre 1862-ben. A cipészek 1868-ban, a szövőmunkások és a zsinórkészítők 1871-ben, a vasasok 1877-ben, a szabósegédek és szabómunkások 1890-ben hoztak létre szakegyletet. A közalkalmazotti területen 1869-ben jött létre az Első Magyar Általános Tisztviselői Egylet, 1886-ban alakult meg a Magyar Királyi Állami Tisztviselők Központi Egyesülete.

A szakegylet létrejötte lehetőséget nyújtott nemcsak a gazdasági nyomorúság, a politikai jogfosztottság elleni küzdelemben, hanem a kulturális kisemmizettség elleni harcot is jelentette. A szakszervezetbe való belépés egyben igényt jelentett a rövidebb munkaidőn, a választójogon kívül a szellemi életben való felemelkedéshez. A szakszervezetek széleskörű kulturális tevékenységet folytattak, a munkáskultúra alakítói lettek. Az első szervezetek alapvető feladatuknak az oktatást tekintették. Az egyletekben nyelvtani, gyorsírási, nyelvi tanórákat szerveztek, felolvasásokat tartottak. Nagy gondot fordítottak a szakmai képzésre. Könyvtárakat alapítottak, énekkarokat szerveztek. Később a művelődési igény kiegészült a politikai képzés igényével. A szakszervezetek politikai előadássorozatokat tartottak.

A szervezett munkások egy politikai párthoz, a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz tartoztak. A szakszervezetek és az MSZDP viszonyában a XX. század első éveire alakult ki az a forma, amely a párt egész szervezeti felépítését 1948-ig jellemezte.

Az MSZDP 1890.évi kongresszusán megfogalmazták: „A szakegyesületi szervezetek csak akkor felelnek meg feladatuknak, ha az egész országra terjednek és az összes szakmák munkásait magukban foglalják” Az 1898-ban létrejött a Szakszervezeti Tanács, melyet 126 szakmai egylet 23603 fizető taggal hozott létre, fő feladatának a szakmai szervezetek kiépítését, alapszabályaik kidolgozását, a szervezett munkások politikai nevelését, a munkássajtó terjesztését, a bér- és sztrájkmozgalmak szervezését tekintette.

Harc a fennmaradásért

A szakszervezetek ellen tudtak állni a felszámolásukra irányuló törekvéseknek. A Gömbös-kormány (1932) a szakszervezetek helyett olasz mintára munkáskamarákat akart felállítani. Elképzelése szerint minden munkás és munkaadó köteles lett volna belépni a kamarába. El akarták venni a szakszervezetektől a kollektív szerződéskötés jogát, el kívánták törölni a sztrájkjogot, a vezetőséget a kormány nevezte volna ki. Az elképzelés a szakszervezetek ellenállásának köszönhetően megbukott.

Talpon maradtak a szakszervezetek azoknak az intézkedéseknek idején is, amelyek megbénították volna a szervezeteket. ĺgy az 1938 végén életbe lépett új sajtótörvény idején, amikor is a Népszaván és 2-3 szakszervezeti közlönyön kívül minden sajtóterméküket betiltották, tovább szűkült az agitáció, politizálás lehetősége. Felfüggesztették ezidőben a szakszervezetek önkormányzatát, ellenőrizték gazdálkodásukat.

Még a II. világháborúba való aktív belépés ellenére sem szakadt meg a szakszervezeti élet folyamatossága, sőt a Szaktanács 1941 decemberében tagtoborzást is kezdeményezett. Nem szünetelt a béremelésekért folyatatott küzdelem. Tiltakoztak a munkaközvetítés államosítása ellen. Az 1942. március 19-én tartott rendkívüli kongresszuson olyan megoldásra váró problémákat vetettek fel, mint a legkisebb munkabér biztosítása, a kollektív szerződések kötelező megkötésének törvénybe iktatása, a munkanélküliek biztosításának általános bevezetése stb.

Még be sem fejeződött a II. világháború, megkezdődött a szakmai szakszervezeti központok életre keltése. Az 1944. október 10-én a szociáldemokraták és a kommunisták között létrejött megállapodás szerint a szakszervezetekben mind a két munkáspárt igyekezett nagyobb befolyást elérni. A kommunisták 1945 január és március között már megszerezték a főtitkári (tehát a tulajdonképpeni hatalmi) pozíciók többségét például a bányászok, bőrösök, építők, magán- és közalkalmazottak, textilesek, fémipariak, közlekedésiek, vasasok, vegyészek szakszervezetében. (Lux Judit: A szakszervezetek története Magyarországon alapján)