Legfőbb ellenségünk a jobboldal

Szlovákiában azonban minden egy kicsit másképp működik. A Szakszervezetek Szövetsége (KOZ) megőrizte befolyását bizonyos iparágakban, főleg a vasúti közlekedésben és bányászatban. Nem sikerült azonban megvetni a lábukat az 1993 után alakult vállalatokban, megakadályozni néhány cég teljes csődjét. Azon kívül, hogy néhányszor – engedély nélkül – akadályozták a forgalmat a fővárosban, semmiféle látványos akcióval nem sikerült felhívni magukra a figyelmet. Az új munkatörvénykönyvet, amelyet éppen a KOZ közreműködésével készített a munkaügyi minisztérium, egyenesen siralmasnak nevezik.

Az emberek nem bíznak bennük. Ennek oka a Szakszervezetek Szövetésge vezetőinek sokszor arrogáns hozzáállása. És persze a kisember dühe: ha Ivan Saktor a „semmiért” százezer koronát kap, akkor miért álljak be hozzá? A KOZ ráadásul még a „kommunista” bélyeget is megkapta, miután látványosan összeállt a Demokratikus Baloldal Pártjával (SDĽ). Ľudovít Kaník (DS) képviselő szerint azzal, hogy a jobboldalt kiáltotta ki a legfőbb ellenségének, voltaképpen azoknak üzent hadat, akiket komolyan foglalkoztat a munkanélküliség. A KOZ monopolhelyzete vitathatatlan. Ha nem is teljesen értünk egyet Kaník megállapításával, annyit elismerhetünk, hogy a KOZ balra sodródása azoktól fosztotta meg a lehetőséget, akik esetleg jobboldali nézeteket vallanak. A szakszervezetek célja ugyanis eléggé távol áll a politikától. Kialakulásának eredete összefügg az iparosodással, a gazdasági erőviszonyok megváltozásával: a tizenkilencedik században erősödő munkásosztály „védegylete” volt. Sajnos azonban az elmúlt rendszerben a munkásosztály negatív felhangot kapott, szakszervezetinek lenni pedig egyet jelentett a kommunistával. (szge, ú)