Öt lány után kisfiú

Nem mindennapi eset volt, mikor elmondtam a lányaimnak, hogy terhes vagyok. Ugyanis 40 évesen vállalkoztam a terhességre, pedig öt egészséges nagylányom volt, 22, 20, 18, 13 és 11 évesek. Ez 2003. áprilisában történt. Nagyon örültek, hisz figyelemmel kísérhették terhességemet, hol az egyik, hol másik jött velem a tanácsadóba. Sokat segítettek, segítenek, hiszen ekkora családban van tennivaló bőven. Amikor a nőgyógyásznak elmondtam, miért jöttem, ő is megdöbbent, és csak annyit mondott, hogy van még idő elvetetni. Én viszszakérdeztem: Ki beszél itt elvetetésről? Elmondta, hogy mi mindenen kell keresztülmennem, mivel már „benne voltam a korban”. Én el is mentem mindenhová: először Érsekújvárba genetikushoz, majd Pozsonyba magzatvízvételre. Ott nemcsak azt állapították meg, hogy egészséges a baba, hanem azt is, hogy az öt lány után végre fiam születik. Hát nálam boldogabb ember nem volt a földön. Először azt gondoltam, hogy senkinek sem mondom el a nagy titkot, de nem bírtam magamba tartani. Az egész család alig várta, hogy megszülessen. Elkezdődött a tanakodás, mi legyen a neve. Az apjuk szerint kizárólag az ő, azaz Zoltán nevet kaphatja, a lányoknak pedig több név is tetszett. Elérkezett a nagy nap. Komplikáció nélkül, hála Istennek, 2003. december 31-én délelőtt 9 óra 15 perckor megszületett a hatodik gyermekem: a 3950 grammos, 52 cm-es egészséges kisfiú. Nagyon boldog volt az egész család, sőt, amint hallottam, az egész falu. Hogy itthon is békesség legyen, két nevet kapott, és így lett Matus Máté Zoltán. Most 15 hónapos, eleven, egészséges. 9 hónapos volt, amikor járni kezdett.

Még annyit megjegyeznék, hogy kis falunkban, Nánán őslakosok a Matusok, a fél falu Matus, de minden család leszármazottai lányok. Most már viszont reméljük, hogy Máté Zoltán továbbviszi a stafétát és nem hal ki a név a faluban.

Életem másik érdekes eseménye az volt, amikor az ötödik lányom megszületett. Nem mondták a nővérek, orvosok, hogy mi lesz, pedig szülés előtt két héttel már bent feküdtem az érsekújvári kórházban. Ők biztos látták, csak nem mondták meg. Elérkezett a szülés ideje: 1993. augusztus 14-én délután elfolyt a magzatvíz, megindult a szülés. Nagyon aranyos volt mindenki, segítettek, beszélgettek velem, egymás közt, buzdítottak, szüljem meg azt a kisfiút, és amikor világra jött, és felsírt, de a köldökzsinór még nem volt elvágva, hatalmas csend lett. A nővérek elhallgattak, a doktornő kétségbeesetten nézett rám. Megijedtem, hogy valami baja van. Aztán megnyugodtam, hisz olyan erős hangja volt. Csak nem nyomorék?! – villant át az agyamon. Kérdeztem a doktornőt, mi a baj. Baj nincs, gyönyörű, egészséges baba, de lány. Én meg csak azt feleltem, hogy nem baj, úgysincs a faluban 5 lánya senkinek, erre felnevettek és folytatták a munkájukat. Lányom, Orsolya hatodik osztályba jár. Az egész család ezen nevet, amikor elmesélem a történetet.

Matus Zoltán és Teréz, Nána