Háztáji helyzet június elején

CSANDA GÁBOR

Csak aki evett már maga szedte cseresznyét cseresznyefán, az tudja, mi az igazi csemege. És tudja azt is, a fa túlsó oldalán önfeledten falatozó rigó láttán, hogy nincs természetesebb dolog a világon, mint fáról gyümölcsöt szedni, nem kosárba (abba is, persze, másként hogyan s mivel vagy milyen alapon térne haza családjához boldogan), hanem szájba. A madárpottyantásos leveleket félre kell ugyan hajtani, sőt sok szem fehéren szürkéllik meg szürkén fehérlik ég és föld madarainak trágyájától, de hát ez is rendben van, a természet rendjében benne van ez is.

Hanem a bodza, hanem a bodza, valami csodálatos! Még annyi apró és sokféle rovar meg bogár, ami egy-egy virágába szorul! Illatos is, szép is. Hátul, a kert és az óriás bodzabokor hátsó részén kannával kezében tépi a kertész a virágot meg a lombot – ezúttal mindkettő a komposztra kerül, ahogy azt még a hideg téli napokon megálmodta és eltervezte. És nini, épp itt, a bodza rejtekében vészelte át több év telét a csicsóka – amit több éve nagy fáradsággal kiiktattunk a háztáji kertészetből, annyira nem volt keletje. Azóta meg sajnáljuk, szegény csicsóka, még a neve is, hát mit vétett, hogy így elfordultunk tőle? S milyen alapon: mert nincs cukorbeteg a családban? (Az nem elegendő alap.) Hanem ha már ide, a kerítés mögé képes volt természetéből adódóan és illegálisan átkapaszkodni, akkor visszük is haza, vissza a kertbe, s eztán majd vigyázunk rá, hogy se ki ne vesszen, se el ne kóboroljon. Kis apró, hoportyagos gumói majd megint akkora szárakat hajtanak, hogy a legnagyobb bambusznád-kereskedő is megirigyelheti őket.

De bizony a veteményesben millió a munka, akárhonnan nézzük is. Kéken virágzik a burgonya, amit nálunk krumplinak hívnak, piroslik a szamóca, amit meg epernek. Szedhető a borsó, a saláta. A répát kell ritkítani, legalábbis az egyik sort biztosan. Hullajtja magját a snidling, majd két hónap virágzás után: a méhek, poszméhek és más hasonló szárnyas zümmögő rovaroknak eleddig ez volt a kedvenc helyük, de most már a levendulára tértek át. Igaz, a mindenfelé virágzó törökszegfűnek is örülnek.

A vakond persze garázdálkodik, púpos csatornái be-behálózzák a palánták közét, mintha roppant nagy fák gyökerei nyomnák alulról. De mit tehet az ember, ha a vakond is jól érzi magát a kertjében. A kidőlt vagy menthetetlen haszonnövények helyére újak kerülnek: hol a kert-, hol meg a házszomszéd hoz hol ezt, hol azt, virágpalántát vagy gumót, káposztát és karalábét, ezeknek, érdekes, még mindig akad hely a kertben. Szépen mutatkozik a málna is, nem csoda, ennyi eső után, de idén utoljára, mert mennie kell, ez is eldőlt még a télen: eleve semmi keresnivalója nem lett volna a fa alatt. Ha már fa alatt, akkor sóska, a jelek szerint nagyon szereti a fa alját. De a majdan megüresedő málnás helyét előbb alaposan felássuk, aztán trágyázzuk – végre jobb sora lesz ennek az évekig szipolyozott területkének (hihetetlen, mennyire kimeríti a földet a málna). Még egy pillantás a sorok közé: igen, nem vitás, a zelleré a pálma, szemmel láthatóan sokkal gyorsabban nő és gyarapszik, mint bármelyik más szomszédja. Legföljebb a paradicsom versenyezhetne vele, de hát a futóparadicsom eleve több kategóriával magasabb sporttárs. S ha már pontozunk, akkor bizony a paprika kullog a sor végén; sajtónyelven szólva: ha most volnának választások, nem ugorná át a szükséges küszöböt. Egyszerűen megállt, beállt a maga kis virágos-bimbós zömök állapotába, s meg se moccan. Ami, tekintve a mostani hőmérsékletet, nem csoda. Egyáltalán az a csoda, hogy ilyen derekasan állja ezt a nem neki való időt. Na majd, ha megint nyárra fordulnak a napok, eljön a paprika ideje is. Egyébként is az a fajta szabadföldi palánta, amelyikben csak bízni lehet.