A stabilan megosztó kétpártrendszer

Amikor először jártam egy igazi amerikai áruházban, lenyűgözött, hogy egy egész polcsor volt megpakolva minimum húszféle M&M’s csokival. Karácsonyi, Valentin-napi, csak zöld, csak kék stb. Ha a nagy választék alapvető része a szabadságnak, akkor miért olyan kicsi a politikai választék?

Amikor az amerikai választó novemberben voksolni megy, csak a kék és a piros közül választhat. 1949 óta mindössze nyolc független vagy egy harmadik párt képviselője ült a képviselőházban. Ezzel szemben több szövetségi államban most is perek folynak: a zöldek képviselőit próbálják kitolni a választásokból a demokraták. A kétpártrendszert azzal dicsérik a támogatói, hogy politikai stabilitást biztosít az országban. De hát mi a stabil abban, hogy ennyire megosztott a politikai klíma az Egyesült Államokban, és a maszkviselés is pártoskodás kérdése?

Mi az, amiben egyezik a két párt? Főleg a külpolitikában. A belpolitika megosztó szociális témákkal van tele, amelyek a két szavazótábort is elkülönítik.

Minden kérdés és probléma politikai színezetet kap. Így viszont minden választó jónak gondolhatja magát, úgy érezve, megakadályozza a nyerésben a másik pártot, amely tönkretenné az országot.

Eközben olyan dolgokról sosincs vita, amiben egyezik a két párt. Például arról, milyen jogon folytatnak hét országban aktív drónháborút. Ez egyik párt által sem lesz igazán megkérdőjelezve. Az, hogy a dróntámadások és bombázások áldozatai között mennyi a civil, pontosan nem tudni, mivel a kormány mindenkit „terroristának” minősít – amíg ezt nem cáfolja meg valamilyen független megfigyelő. A tévedésből bombázott különféle esküvők és összejövetelek több ezer áldozata őszintén megbánt hibaként van elkönyvelve, és a láthatatlan halál tovább köröz a Közel-Kelet sivatagjai fölött. Néha aztán kiszivárog egy-egy információ, felvétel, amely kristálytisztán mutatja, milyen könnyen döntenek amerikai katonák emberi életekről. Például a 2010-ben, a Wikileaks által közzétett videófelvétel, amelyen egy Apache helikopterről lelőttek 12 embert, köztük a Reuters hírügynökség két munkatársát. Ekkortól akarja az USA elkapni Julian Assange-t, és a hosszúra nyúlt ekvádori nagykövetségi szága után most zajlik a kiadatási eljárás Londonban. Mivel Assange csupán különböző visszaéléseket bejelentő személyektől kapott információkat publikált, az ügy veszélyes precedenst teremthet a sajtószabadságra nézve is. Hiszen az összes újság ilyen forrásoktól kapja a kiszivárgott információkat.

Amikor külpolitikáról, háborúról van szó, az Egyesült Államok nagyon is stabil, ahogy egy nagyhatalomhoz illik. Akár Kína vagy Oroszország.

Donald Trump 2016-ban a háborúk befejezését is megígérte, amire persze nem került sor: a tábornokok és külpolitikai tanácsadók között ugyanazokat a neveket látjuk újra meg újra felbukkanni. Például Elliot Abramsét, akinek a nyolcvanas években az Irán-kontra ügyben volt benne a keze.

Azóta szinte az összes republikánus kormányban tevékenykedett, most pedig a Trump-kormány venezuelai és iráni ügyekért felelős különleges képviselője. Eric Alterman amerikai történész és publicista így jellemezte őt: „Alig találunk amerikai közhivatalnokot, akinek több köze lett volna »a demokrácia nevében« elkövetett kínzásokhoz és tömeggyilkosságokhoz, mint Elliot Abramsnek. Karrierjét annak a médiakampánynak köszönheti, amely becsületes és tiszteletreméltó politikusnak mutatta be, és ez rávilágít a washingtoni politikusi körökre. Különösen arra, hogy a valóságban mennyire nem törődnek épp azokkal az értékekkel, amelyek védelmében rendszeresen hadba szállnak.”

Az amerikai kétpártrendszerben ugyanazok a képviselők térnek vissza négy–nyolc évente, mint egy forgóajtón, és biztosítják az egyetemes fellépést a külső és belső ellenségek ellen. Elhallgattatják az aggódó hangokat, miközben rehabilitálják az aggasztó dolgokat elkövető tisztviselőket.

Szóval stabilitást biztosít a kétpártrendszer – egyebek mellett stabil munkahelyeket, háborús bűnösöknek is.