Wiesenthal, a nácivadász

Simon Wiesenthal 1973-ban New Yorkban. Walter Rauff náci háborús bűnös fényképét mutatja. TASR/AP-felvétel1908. december 31-én született a galíciai Buczaczban (akkor Osztrák–Magyar Monarchia, ma Ukrajna). A prágai Műszaki Egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1932-ben, s a lengyelországi Lwówban (ma Lviv, Ukrajna) telepedett le. Amikor a Szovjetunió 1939-ben elfoglalta a várost, építészi tevékenységét fel kellett adnia. A német csapatok 1941-es támadása után zsidóként több koncentrációs tábort is megjárt 1945-ig.

Rokonságából 89-en veszették életüket a náciterror következtében, ő maga többször csodával határos módon menekült meg az agyonverés, kivégzés, éhenhalás elől. A mauthauseni lágerben 1945. május 5-én szabadult fel, s találkozott feleségével, aki szintén megmenekült. Kiheverve a nélkülözéseket és szenvedéseket, a túlélők beszámolóival kezdte az adatgyűjtést, s 91 SS-hóhér nevét szedte össze. Az amerikai hadsereg háborús bűnöket kivizsgáló részlegénél folytatta a népirtások résztvevői ellen szóló dokumentumok összegyűjtését, a bűnösök bíróság elé állítása céljából, majd a CIA elődjének, az OSS-nek dolgozott. Adatait az 1946-os nürnbergi perben is felhasználták.

1947-ben harminc önkéntes társával létrehozták Linzben a Zsidó Történelmi Dokumentációs Központot, amely figyelemmel kísérte az üldözöttek és az üldözők sorsát, céljának elsősorban a rejtőzködő bűnösök felkutatását tekintette. A központ által gyűjtött anyagok bizonyítékul szolgáltak további háborús bűnperek számára. 1954-ben Izraelbe ment, és a dokumentumokat átadta a holokauszt történetét kutató Jad Vasem Intézetnek. A Ben Gurion Egyetem díszdoktorává fogadta, ő pedig tovább nyomozott a bujkáló nácik után.

Információi segítettek 1960-ban az Argentínában bujkáló tömeggyilkos, Eichmann nyomára bukkanni. Ezen felbuzdulva 1961-ben megalapította a bécsi Zsidó Dokumentációs Központot. A következő években számos Gestapo-ügynököt, SS-tisztet és más nácit kutatott fel, főleg a Német Demokratikus Köztársaságban – ők bíróság elé is kerültek. 1963-ban elfogatta Karl Silberbauert, az Anna Frankot letartóztató Gestapo-tisztet, s kilencet ő nyomozott ki a Stuttgartban bíróság elé állított 16 SS-tiszt közül, akik a 150 ezres lembergi (lvivi) zsidóság kiirtásáért feleltek. Neki is köszönhető a treblinkai és sobibori hóhér, Fritz Stangl kézre kerítése 1967-ben, miként 1973-ban Hermine Ryan elítélése, aki bűnrészes volt a majdaneki lágerben legyilkolt több száz gyermek halálában. A központ részt vállalt a római hóhér, Erich Priebke felkutatásában is.

Wiesenthal tevékenysége révén 3000 náci háborús bűnöst állítottak bíróság elé, akik közül mindössze négy ismerte el bűnösségét; a náciperek során a vádlottak 60 százalékát ítélték csak el. Az NDK megszűnése után a kilencvenes években – a Stasi-akták segítségével – további náci bűncselekményekre derítettek fényt. Wiesenthal kartotékjai 160 ezer náci gyilkos vagy tömeggyilkos adatait tartalmazzák, a német állami irattárban 90 ezer olyan náci bűnös aktáit gyűjtötték össze, akiket sosem állítottak bíróság elé. Sokan köztiszteletben álló polgárok, különösen Ausztriában, ahol számos esetben „bizonyíték hiányában” hoztak felmentő ítéleteket. A nácik többsége 1948 és 1960 között, a hidegháború éveiben tűnt el, főleg Dél-Amerikában és Kanadában. A nemzetközi közvélemény figyelmét Eichmann pere és 1962-es kivégzése irányította ismét rájuk.

Wiesenthal a legtöbb esetben nem maga nyomozott, csak gyűjtötte, összesíttette és elemezte az adatokat. A költségeket főleg magánadományokból fedezte, nagyobbrészt Amerikából. Izraeltől nem fogadott el pénzt, Ausztria pedig sohasem adott neki támogatást. A bécsi központ már nemcsak a holokauszttal foglalkozik, de a mai, neonáci csoportok és személyek adatait is gyűjti. 1978 óta Los Angelesben is működik Wiesenthal Központ és Múzeum, amely minden nép és népcsoport elleni bűnökkel foglalkozik, Jeruzsálemben, Párizsban, New Yorkban, Torontóban és Buenos Airesben szintén megalakultak a helyi Wiesenthal-intézetek. A Genocídium című dokumentumfilm 1982-ben Oscar-díjat nyert. Wiesenthal 2001-ben bejelentette: bevégezte feladatát, a Wiesenthal-központ azonban Utolsó esély névvel 2002-ben programot indított a Kelet-Európában élő nácik felkutatására.

A nácivadász Wiesenthalt sokszor bírálták, számos fenyegetést kapott, 1982-ben bomba is robbant a házában. Sokan visszatetszőnek találták, hogy fél évszázados bűnökért aggastyánokat állíttatott bíróság elé, olyan vélemények is elhangzottak: félő, hogy a mai náciperek hozzájárulnak az antiszemitizmus erősödéséhez. Ő azt hangoztatta: nem a bosszú, hanem az igazság vezérli. A kritikákra azt válaszolta: „Nem szabad megengedni, hogy náci gyilkosok, bármily öregek is, önmagukkal megbékélve haljanak meg.” Azt is kijelentette: „Azok szája vagyok, akik már nem tudnak beszélni.”

Életéről film készült A gyilkosok köztünk vannak címmel, Brian Gibson rendezésében. Róla mintázták A brazíliai fiúk és Az Odessa-ügyirat című regények egy-egy szereplőjét, s mindkét mű filmváltozatának készítésében szaktanácsadóként vett részt. Wiesenthal számos könyvet publikált, visszaemlékezéseit Az igazság malmai címmel 1989-ben írta meg. Egyebek között megkapta a francia Becsületrendet, tavaly Nagy-Britanniában tiszteletbeli lovagi címmel tüntették ki. (m)