Visszaszámlálás

A háború előtti utolsó órák idegessége jellemző a nemzetközi életre, ebben a helyzetben különösen fontos, hogy a politikai elitek mindenütt higgadtságot tanúsítsanak, sehol se próbáljanak a nemzetközi traumából tőkét kovácsolni. A politikai elemzők rosszabb helyzetben vannak, mint a meteorológusok, nemhogy az elkövetkező napokra, az elkövetkező órákra sem lehet biztos előrejelzéssel szolgálni. Bár csodák nincsenek, az igaz, hogy bárhol, bármikor és bármi megtörténhet. Tekintettel arra, hogy Bush elnök kedden hajnalban 48 órát adott Szaddámnak, a fiainak és közvetlen klientúrájának a távozásra, valószínű, hogy csütörtök hajnalban, de legkésőbb pénteken kezdődik a második Öböl-háború. Mert ahhoz is idő kell, hogy az összes ENSZ-alkalmazott és a hivatalos közlemény megfogalmazása szerinti „semleges személy” elhagyja Irakot.

Jó ideje vezető téma a nemzetközi sajtóban, hogy az iraki háború a végletekig kiélezheti az európai–amerikai szembenállást. Az utóbbi napok történései azonban azt mutatják, a helyzet mégsem annyira kiélezett, nem kell feltétlenül bekövetkeznie az eddig kialakult nemzetközi válságkezelő struktúrák összeomlásának. Persze egy-egy kormányválság sosem zárható ki, például Londonban, de mindenképpen figyelemre méltó, hogy az Irak elleni háborút retorikájában leghatározottabban elutasító Párizs és Berlin mégis megnyitotta légterét a szövetségesek előtt. A retorikák és a gyakorlati lépések között feszülő ellentmondások okainak feltárása még jó ideig foglalkoztatja majd a politológusokat.

Mi sem természetesebb annál, hogy – egy-két országot, térséget leszámítva – a világ, s különösen Európa közvéleménye háborúellenes. Egyetlen normális ember sem örülhet a háborúnak, a vérontás mindig óriási megrázkódtatást okoz, különösen az érintett térség népeinél. Ennek a kezelése az elkövetkező hetek egyik legkomolyabb feladatának ígérkezik.

Ha az utóbbi két esztendő történéseire visszatekintünk, azért egy lényeges jelenség mellett semmiképpen sem szabad elsiklani. Közvélemény és közvélemény között is van különbség, s itt nem a politikai deklarációkról, kormányok hivatalos álláspontjáról van szó. 2001 szeptemberében, amikor az amerikai népet az utóbbi évtizedek legsúlyosabb vesztesége érte, egyes országokban ez a tragédia szinte népünnepélybe torkollott. Mint a tapasztalat mutatja, Európában vagy Amerikában az Irak elleni háború aligha vált ki ilyen reagálásokat, épp ellenkezőleg. Ezen is érdemes elgondolkodni.