Vigyázzunk a színházra!

A színházhoz is úgy kell közeledni, ahogy a róka tanítja barátságra a kisherceget. Ezzel kapcsolatban megosztanám az olvasóval legnagyobb színházi élményemet, de nem tudom ezt maradéktalanul megtenni, mert ahhoz kasztrálni kellene a dráma szövegét. Ki kellene herélni, mert a szóban forgó monodráma – amely műfaji megnevezése szerint élettan két órában – az élet sűrűjéből veszi nyelvi eszköztárát, s nem biztos, hogy az mifelénk nem sértené a közízlést. A nyolcvanas évek elején a Várszínház színpadán elevenedett meg előttem Roberto Athayde brazil szerző az őrület és a hatalom kapcsolódásáról szóló monodrámája, a Margarida asszony. Körülbelül kétórányi félelmet, rettegést, borzongást jelentett Athayde színháza. És óriási felismerést hozott. Tudatosult bennem, hogy színpadon sok mindent másképpen is el lehet mondani, mint ahogy addig láttam otthon, falusi színpadon, falusi színjátszókkal, amatőr előadásokon. A darab szorongató érzéssel égette a lelkembe, mint egy eltüntethetetlen örök tetoválásként, hogy a színház több, mint szórakozás: engem akar, a nézőt, szőröstül-bőröstül. Az első perctől kezdve éreztem ezt: ahogy Margarida asszony bejött a színpadra, és azt mondta: „Álljatok fel”! S mi, nézők vártuk a folytatást. Ám Margarida asszony némán nézett ránk, majd egy idő után engedetlenséget nem tűrőn közölte: „Amíg nem álltok fel, nem kezdem el az órát.” Felemelkedtünk lassan, az egész nézőtér felállt, és ettől kezdve Margarida asszony, a hisztérikus kitörésekkel küszködő akarnok tanárnő lelki terrorja alá kerültünk. Azzal engedett ki bennünket, diákjait a két tanóra (felvonás) közti szünetre, hogy „Aztán a csöngetés után pontosan itt legyetek!” Soha nem tapasztaltam, hogy olyan hirtelen ürült volna ki a szünet végét jelző gongszóra a Várszínház büféje, mint a Margarida asszony második felvonása előtt. Addigi színházideálomtól már korábban látott előadások is eltérítettek. Példaként az Equust említeném a Pesti Színházból, amelytől azért hüledeztem, mert én naiv és prűd falusi gyerek még nem láttam olyat, hogy a színész mezítelen a színpadon. Vagy szólhatnék a Vígszínházban játszott Amadeusról, amely azzal emelte néha a gyomromat, hogy milyen csúnyán beszélnek a színészek. A Margarida asszony aztán végleg betett: rádöbbentett, hogy a világgal együtt mozduló színház nem egyenlő a könnyed, kikapcsoló szórakozással. Ezt a tapasztalást aztán erősítette – még mindig a nyolcvanas évek elején – a magyar színjátszásban új szellemiséget képviselő Katona József Színház, amely elsősorban az Übü király című hatalmas port kavart előadásával elfogadtatta velem, hogy semmiféle tabu nem lehet színpad- vagy színházidegen. Ekkor már nem volt távoli számomra a legavantgárdabb, a szunnyadó szellemet leginkább provokáló színház sem – mert nyitottsággal és szellemi-lelki szabadsággal tudtam fogadni. Aztán a Katona után jött, győzött és elvarázsolt az újabb színházcsoda: a kaposvári, amely fel tudta rázni egy kisváros közönségét, a legprogresszívebb színházi nyelvre tudta megtanítani egy vidéki város lakosságát, mi több, messze körzetből volt képes közönséget magához vonzani.

Aztán egyszer csak itthon is belecsöppentem egy megnyerő színházi reneszánszba: a Komáromi Jókai Színházban elkezdtek azon a színházi nyelven és azzal a nyíltsággal, felrázó intonációval beszélni, amelyet messzi, határon túli teátrumokban hallottam. Felnőtt egy szakmailag képzett, fiatal csapat, amellyel a Jókai Színházban és Színházból olyan színházat lehetett, lehet – és reményeim szerint a jövőben is lehet majd – csinálni, amely a kisebbséglétből felemelkedve ablakot nyitott az egyetemes színházművészet felé. S most ezzel a nyitottsággal áll az uniós csatlakozás előtt. Várva, hogy be tud majd lépni az európai színházi kapukon. Ehhez az európai nyelvet már beszéli. Akár még büszkék is lehetnénk rá ezért. De mindenképpen vigyáznunk kellene rá. Mivel a színház, egy társulat nagyon sérülékeny. Ilyen-olyan külső-belső feszítő tényezők hatására hamar szétzilálódhat, és csupán sokat idézett történelemmé válhat az arany- vagy hőskora, mint ahogy történt ez a legendás Katona József Színházzal vagy a kaposvári társulattal is. Nem lenne jó, ha a Komáromi Jókai Színház hőskorával kapcsolatban – bármilyen tényező okán is – már csak múlt időben beszélhetnénk!

Ezeket annak kapcsán gondoltam végig, hogy a minap megkerestem Kiss Péntek Józsefet, a Komáromi Jókai Színház igazgatóját, és a színház legutóbbi, rendkívüli társulati ülésén elhangzottakról kérdeztem. (Az ülésről, melyen a Nyitra megyei önkormányzat több tagja is részt vett, lapunk február 7. számában tudósítottunk.) Ahogy a tudósításban olvasható volt, e rendkívüli ülés összehívásának oka: „a színházban hosszabb ideje fennálló, a jelenlegi irányvonalat bíráló művészek és a vezetőség közti feszültség, a társulatban tapasztalható megosztottság, amely már kihatással van az ott folyó munkára is”. A részletek iránti érdeklődésemre a színházigazgató annyit mondott: „Nem szeretnék pálcát törni senki felett sem. Legfőképpen a Komáromi Jókai Színház fenntartó szervének akarata és döntése felett nem. A tapasztalatom az, hogy ez a testület minden szempontból segíteni igyekszik a színházat. Ami pedig a nagybetűs műsorpolitikát illeti, nekem is van saját hitem és meggyőződésem a színház lényegét és értelmét illetően. Előfordul, és ez természetes, hogy nem gondolja a színház lényegéről ugyanazt mindenki. Ettől nekem még lehet igazam, vagy éppen tévedhetek. Egy biztos: a színháznak élnie kell! Meg kell maradnia, mert szükség van rá. Én azt szeretném elérni, hogy a mi színházunk egy fontos művészeti műhely legyen az egyetemes magyar színházi palettán. Hogy ez milyen jelrendszerrel, szakmai háttérrel és ars poeticával érhető el, az egy másik – szigorúan szakmai – kérdés.”