Vigyázat, sztárveszély!

Meg kell bolondulni a sztároktól. Annyi van belőlük, hogy Mississippit lehetne velük rekeszteni – a mi kis Dunánk ahhoz már kevés lenne. Manapság mindenki lehet híresség, sokszor tehetség és tudás nélkül is. Elég, ha valaki jól néz ki, illeg-billeg egy kicsit a képernyőn, s holnap már róla szól a bulvársajtó. De kell ez, hiszen vesszük a lapot. Mégis mondom, vigyázat: a kóros sztárimádat veszélyes betegség. Egy vizsgálat szerint az emberek tíz százaléka egészségtelen viszonyt alakított ki a sztárokkal. A kóros viszonynak három fokozata van, a legsúlyosabb, amikor a „beteg” képes ártani magának vagy másoknak a bálvány nevében. Veszélyes dolgok ezek, saját magam is tapasztaltam. Egykor bármit megtettem volna kedvenc énekesnőmért, olyan lázban égtem iránta. Amikor a közeli városban koncertezett, pár nappal a fellépés előtt osztálytársammal felkerekedtünk, és bejártuk az egész falut, minden háznál megálltunk, ahol rózsát láttunk a virágoskertben, s addig-addig könyörögtünk, mondván, hogy jön a kedvenc énekesnőnk, imádjuk, és hatalmas csokrot szeretnénk vinni neki, amíg fogták a metszőollót, és zsupsz. Két hatalmas kannányi rózsát sikerült összegyűjtenünk. Korcs kis biorózsák voltak, még csak rokonságot se mutattak a mai globalizált egyenrózsákkal, de örültünk neki, mint majom a fülének. Lobogva húztunk vele a koncertre. És ott álltunk a nagy énekesnő előtt, a forróságtól elkókadt rózsákkal a kezünkben. Ma már tudom, hogy valóban meg voltam húzatva. Környezetemben senki nem rajongott úgy, mint én. Senkinek nem volt olyan kedvence, mint nekem ő. Imádatomról mindenki tudott, aki csak ismert, és sokan segítették is a rajongásomat. A községháza egyik alkalmazottjának köszönhetően például – mert a kedvembe akart járni – egy időben a faluhírek közlése előtt minden este nekem szólt a hangosbemondóból egyik nagy slágere, én meg tomboltam az udvar közepén. Osztályfőnököm pedig elvitt Pestre, s hogy örömet szerezzen, bejárta velem az összes ismert lemezboltot. Aztán meg néhány osztálytársammal vonatoztunk el Pestre, hogy meglátogassuk imádott énekesnőmet a lakásán – egyik koncertjén elárulta a címét. Becsengettünk hozzá, a szívünk majd kiugrott a helyéből, amikor bent megmozdult valaki. Nyílt az ajtó, s ott állt a küszöbön... de nem ő. Ő nem volt otthon. Akkor összetört bennem valami. Széttört a fényes ideál, s megértettem, hogy a dolog nem megy. Megtanultam egy életre, hogy nem szabad „intenzív személyes” viszonyt kialakítani egy sztárral – ez a betegség második fokozata –, mert nagyon megviseli a lelket. Mi több, antiszociális viselkedést válthat ki. Szerencsére még időben sikerült „megtisztulnom” a sztárfüggőségtől. Igaz, ma is megőrülök a sztároktól, de ez már más betegség. Sztársokk.