Pozsonyi mesék: N. Tóth Anikó bemutatta könyvét egy káprázatos hangú családanyáról

N.Tóth Anikó ezúttal egy olyan nőről írt, aki 1853-ban született, és nagyon kevés információ maradt fenn róla, mert csak városi koncerteken, jótékonysági operaesteken lépett fel „műkedvelőként“, magasan túlszárnyalva a zárójelbe tett szó által predesztinált színvonalat. 

Ez a meseregény, amelyet komoly kutatómunka előzött meg, felnőtteknek is elgondolkodtató olvasmány lehet, mert a nők társadalmi szerepét is boncolgatja. Kiderül belőle, hogy a 19. század utolsó harmadában magától érthetődő volt, hogy a jómódú pozsonyi családok gyermekei zenét tanultak, játszottak valamilyen hangszeren, házi koncerteket adtak és alkalmanként nagyobb közönség előtt is felléptek. Zenei karrierre azonban nem vágytak. 

Olyan lehetett ez, mint manapság az autóvezetés – mindennap csináljuk, talán kiemelkedően jók is vagyunk benne, de eszünkbe sem jutna Forma 1-es pilótának jelentkezni.

Speneder Fannyból „ezüstös fényű“ szoprán lett, a nehéz dalokat is könnyen tanulta, tökéletes kiejtéssel, erőlködés nélkül énekelt. Mivel hangfelvétel nem maradt fenn, el kell képzelnünk mindezt. Tizenkilenc évesen férjhez ment, a következő öt évben öt gyermeket szült, és ezzel el is dőlt a sorsa. Ahogy Csehy Zoltán az esten frappánsan megjegyezte: a mesék női szereplői is úgy végzik, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak“. 

Bár kiváló zeneszerzők írtak neki darabokat, nem engedett a csábításnak, élete végéig Pozsonyban maradt, ahol még 50 évesen is „foglalkoztatták“ különböző rendezvényeken. 1922-ben halt meg, és vélhetően úgy érezte, teljes életet élt. 

Ha férfi lett volna, talán minden másképp alakul. 

Ez a kérdés is szóba került a pozsonyi V-klubban rendezett könyvbemutatón, ahol Csehy Zoltán költő, irodalomkutató, műfordító, egyetemi tanár méltatta a könyvet és faggatta a szerzőt. 

N.Tóth Anikó életében is fontos szerepet tölt be a zene, saját bevallása szerint hamarabb énekelt, mint beszélt. Nagyapja kántor volt, ezért a családi éneklések mindennaposak voltak náluk. Ma is gyakran felfigyel olyan ritmusokra, amelyeket az átlagember nem vesz észre, például a vonatok, buszok zenéjére. 

„Ez a felkérés azért volt izgalmas, mert Fannyról szinte semmit nem tudni. Szomorú dolog, hogy így elhomályosódnak az emlékek, és kikopnak emberek a köztudatból. Bár akkoriban volt már fonográf, nem tartották fontosnak, hogy rögzítsék a hangját, talán azért, mert az ének a pillanat művészete volt. Egymást szórakoztatták az úri szalonokban, rendkívül magas szinten. A zenélés életük része volt, és én ezt lenyűgözőnek találom. A lányok általában zongoráztak és énekeltek, több tucat ilyen alkalmi énekesnő lehetett a városban, de valószínűleg Fanny volt a legjobb, mivel ő kapta meg a legfontosabb szerepeket a nyilvános eseményeken“ 

– mondta a könyvbemutatón N. Tóth Anikó, kiemelve, hogy Fanny kétszer is szerepelt Liszt Ferenc rendkívül igényes Szent Erzsébet-oratóriumában. Először 1883-ban, harminc évesen, amikor a mester hatalmas rózsacsokorral és egy elefántcsont miniatűr zongorával köszönte meg az élményt, majd 1907-ben a pozsonyi Főtemplomban, több száz hallgató és Izabella főherceg asszony jelenlétében. 

A pozsonyi gazdagok szívesen és gyakran adakoztak jótékony célokra, egy-egy emlékmű, szobor költségeire, vagy gyermekkórház javára. Ezeken a hangversenyeken négyszeresére emelték a jegyárakat, részben azért, hogy az alsóbb osztályok lehetőleg ne is lássák zenélni és énekelni a leggazdagabbakat. Talán mert a színpadi szereplést kissé degradálónak tartották bizonyos körökben. Liszt Ferenc, aki nyolc hangverseny adott Pozsonyban, mindig jótékony célra ajánlotta fel a honoráriumát, vagy csak annak töredékét fogadta el. Az esten nem hangott el, de N.Tóth Anikó azért éreztette, hogy ma is szükség lenne ilyen gáláns mecénásokra.

A pár hete megjelent kötetet, amelyet Kulcsár Mónika szerkesztett, Rácz Noémi bájos illusztrációi teszik még emlékezetesebbé.