Viccszolgálat

Anton Šafárikot szokás szerint zárt ajtók mögött hallgatta meg a parlament illetékes bizottsága, ám a szomorú valóság így is gyorsan kiderült. Az összképet csak tovább rontotta az SIS vezetőjének rögtönzött sajtótájékoztatója. Az évente szakajtónyi pénzből működtetett titkosszolgálat semmit sem tudott a konkurens vietnámi titkosszolgálat szlovákiai akciójáról. Pedig a helyzet jelenlegi állása alapján biztosra vehető, hogy a távol-keleti elvtársak nem véletlenül estek be Pozsonyba egy-két órára, hanem egy hosszabb ideje tervezett manőverről volt szó. Amiben, és ez a kulcsmozzanat, egy kiemelt szlovák állami szerv segítségét élvezhették.

Ezen a ponton bukik meg Šafárik védekezése, miszerint amíg ők a bizottságban tárgyaltak, azalatt például a jókúti határátkelőn – ahol egy éve a „vietnámi furgonok” is átrobogtak – kétszáz autó mehetett át, és honnan tudhatná az SIS, hogy valamelyikben nem volt-e egy elrabolt ember? Csakhogy ez nem egy sima emberrablás volt, hanem külföldi titkosszolgálati akció egy másik ország területén, az állambiztonságot pedig pont arra tartjuk, hogy ilyesmik ne történhessenek meg. Ez az elhárítás feladata: kideríteni, nem folyik-e az ország területén külföldi titkosszolgálati akció. Egy jó titkosszolgálat pedig tevékenységével, renoméjával eleve elrettenti a külföldi próbálkozót, aki abba az országba tervezi a műveletet, ahol kisebb az esély a lebukásra.

Ahogy korábban írtuk, ebben a sztoriban a német elhárítás is sáros, ám míg a berlini bevetést mindenképpen meg kellett kockáztatniuk a vietnámaiknak, ha az elvtársat haza akarták hurcolni – elvégre Berlinben tartózkodott –, addig Szlovákiát ki is kerülhették volna, ha úgy látják, hogy kockázatokat rejt a pozsonyi akció. Csakhogy ők nem így látták, sőt, a hazai állami szervekben lelkes partnerre leltek, és szépen hazarepültek a szlovák kormány gépével. Az állami biztonsági „ökoszisztémának” nagyon is része az SIS is – függetlenül attól, az információáramlás hogyan működik az egyes szervek között, így ez bizony a titkosszolgálat sara is.

Az SIS-igazgató Anton Šafárik szavaiból kitűnik, hogy a felelős személyek még csak nem is képesek felmérni a probléma valós nagyságát (vagy nem hajlandók erre). Normális helyzetben ilyenkor a titkosszolgálat vezetője felkínálja a lemondását – ez a politikai kultúra része. Nálunk nem.

A lényeg: van egy sokba kerülő titkosszolgálatunk, melynek tevékenységéről keveset sejtünk, és amikor szükség lenne rá, csődöt mond. Nem újdonság: legalábbis a Gorilla-botrány kirobbanása óta tudjuk, hogy az állambiztonsági szolgálatnál mindennel törődnek, csak éppen az állam biztonságával nem.