Vesztesek minicsúcsa

Hasznos lehet minden, az EU egységét erősíteni akaró kezdeményezés. De ha egy találkozót már annak megtartása előtt annyi gyanú, fenntartás övez, mint a tegnapi, hivatalosan védelempolitikainak kikiáltott francia–német–belga–luxemburgi minicsúcsot, azon már érdemes elgondolkodni. A találkozót Guy Verhofstadt belga kormányfő kezdeményezte, azzal a jó érvvel, hogy a katonapolitika terén össze kell fogni az erőket, már csak azért is, mert a jelenlegi EU-országok fele annyit költ védelmükre, mint az USA, de az amerikai védelem hatékonyságának csak tíz százalékát kapják érte, hiszen sok az átfedés, külön-külön csinálják ugyanazt. Gyanús viszont a minicsúcsnak az időzítése, több oknál fogva is. Ez a négy ország alkotta az iraki háború ellen fellépő nyugat-európai kemény magot. De három héttel a belga választások előtt Verhofstadt nagyon szeretne valami külpolitikai sikert felmutatni, s Párizs és Berlin talán így hálálja meg neki az eddigi támogatást. Ezért talán mégsem annyira önzetlenül, csak az európai védelmi integráció előmozdítása érdekében ültek össze tegnap Brüsszelben a négyek. Tanácskozásukat az amerikai lapok, épp az előbbiek okán, találóan az iraki háborúban vesztesek értekezleteként harangozták be. Kérdés, mennyire lehet hasznos egy szeparatizmusgyanús különcsúcs akkor, amikor az EU és a NATO sosemvolt mélységű megosztottsággal, válsággal küzd Irak miatt. Ha az európai védelmi politika erősítését az Amerika-ellenesség vezérli, ha ez a NATO rovására történik, abból sokkal több kár származik, mint haszon, akkor a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Londont nem hívták meg Brüsszelbe, és jogos a kérdés: lehet-e közös európai védelemről beszélni a katonailag legerősebb európai hatalom, Nagy-Britannia nélkül? Erre Európában talán csak a sanda Chirac felelne igennel, de hát ő még csak nem is egy de Gaulle tábornok. Az amerikaiak és britek gyors iraki katonai sikere után – amit a német és francia kormány minden szempontból, a propagandát is beleértve, saját politikai vereségeként könyvelhet el – Chirac egyetlen magyarázattal tudott szolgálni az amerikai elnöknek: Franciaország jelentős mértékben ki akarja venni részét az újjáépítésből, s már alig várja, hogy békefenntartókat küldhessen Irakba. Hiába hangoztatja, hogy a francia–amerikai feszültség nem olyan nagy, mint látszik, mert mi van, ha kiderül, hogy Párizs tényleg súgott, titkosszolgálati szinten információkat juttatott el Szaddámhoz? Amerikának módja is, eszközei is, a Bush-adminisztráció jó részének pedig a kedve is megvan ahhoz, hogy Párizs nemzetközi jelentőségét azoknak a szintjére szorítsa, akiknek a körében most hangadóskodik: Belgium és Luxemburg szintjére. Berlin egy külön fejezet, ezt Washington is tudatosítja, amit a jelenlegi amerikai taktika is bizonyít. A Financial Times szellemes megfogalmazása szerint ez abból áll, hogy a Bush-kormány Oroszországnak megbocsát, Németországról nem vesz tudomást, Franciaországot pedig bünteti. Még egy adalék, hogy a vesztesek minicsúcsa mennyire szolgálta az EU vagy a NATO egységét. Franco Frattini olasz külügyminiszter vetette fel még hétfőn: milyen következményekkel járna, ha Olaszország, az EU egyik alapító tagja, Spanyolországgal és Nagy-Britanniával együtt ellencsúcsot szervezne?