Védekezés és közösségépítés

Visszaemlékezések és korabeli élmények publicisztikai felidézésére korlátozódik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc szlovákiai magyar hagyományképe. Az évfordulós megemlékezések nélkülözik a tágabb társadalom- és politikatörténeti összefüggések tudományos igényű, elemző vizsgálatát.

Pedig a rendszerváltás után szabaddá vált a még a tikosrendőrségi jelentésekhez is hozzáférő forráskutatás. Úgy tűnhet, mintha a kisebbségi közgondolkodás nem is igényelné különösebben a szlovákiai magyarság korabeli helyzetét és magatartását megvilágító sokrétű adatfeltárást, a magyarországi, a Kárpát-medencei, a cseh és a szlovák történeti feldolgozásokkal lépést tartó, mélyreható megközelítéseket. Legalábbis ilyen benyomásokat kelthet az elmúlt évtized folyamán e tárgykörben napvilágot látott írások értékelő számbavétele. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: vajon csak annak tudható-e ez be, hogy a szlovákiai magyarság, úgymond, hozzászokott a kisebbségi szellemi élet kellő feltöltöttségének és szakmai vértezetének máig meglevő fogyatékosságához, avagy közrejátszanak ebben a fenti mentalitás tehetetlenségi nyomatékának fenntartásában érdekelt kisebbségi politikai-közéleti elitszándékok is. Ma már ugyanis mind a hazai, mind az anyaországi egyetemeken fiatalok számottevő csoportjai tettek szert olyan történetkutatói felkészültségre, melynek jellemzője a levéltári kutatóéhség és a dokumentumhűség. S talán itt kezdődnek a „gondok”.

Az immár 45 évvel ezelőtti történések, résztvevőik folytán, kiváltképp közvetlenül érintkeznek a mával. S ilyenkor kísért és fenyeget mai megítélések és értékítéletek olyan visszavetítése a közelmúltba, mely az akkori állapotokkal, magatartásokkal szemben mai, a korabeli helyzet meghatározóit lebecsülő, sőt talán figyelmen kívül is hagyó elvárásokat fogalmaz meg. Az idősebb kutatónemzedék, a későbbi évtizedek viszonyaiba belesimult, beleilleszkedett érintettsége ellenére is képes ugyan a múlt árnyalt láttatására, de egyben hajlamos a résztvevőkkel szemben a kényszerűség és a hatalmat kiszolgáló túllihegés közötti határok elmosására. S ezt tudatosítva, ettől ódzkodva választja inkább a véleménynyilvánításban mozgásteret biztosító publicisztikai műfaji eszköztárat.

Paradox helyzetbe került 1956 őszén a szlovákiai magyar közélet, ha egyáltalán a szlovákiai magyarság esetében a valóságos helyzet valamelyest is fedi ezt a fogalmat. A hatalom akkori magatartását Csehszlovákiában a szovjet kommunista párt XX. kongresszusa nyomán jelentkező bizonyos pártbeli és értelmiségi ellenzéki fellépésekkel szembeni átmeneti meghátrálások, ugyanakkor a félelmet is keltő lépések jellemezték. A szlovákiai magyar közegben, főleg a diákság körében is jelentkeztek a magyarországi felkelés iránti rokonszenv-megnyilatkozások, miközben a közösségi tiltakozás a lélek mélyére szorult. Épp ezekről adnak képet az elmúlt évtizedekben napvilágot látott visszaemlékező írások. De ismeretes, hogy ugyanakkor nemcsak a kisebbségi polikai vezetés csúcsain levők, hanem az alsóbb és középszintű funkcionáriusok, a sajtó, a párt és a társadalmi szervezetek munkatársai is bekapcsolódtak a magyarországi forradalom elleni dél-szlovákiai propagandahadjáratba, sőt felsőbb csehszlovákiai megbízatásokkal magyarországi hírszerzői és egyéb „küldetésekben” is részt vettek. Ezek beható vizsgálatára azonban, ami társadalomlélektani szempontok alkalmazását is megkívánná, mindmáig nem került sor. A kutatás valószínűleg minden érzékenysége ellenére sem tudna erről olyan érzékletes képet adni, mint amilyet Duba Gyulának az Álmodtak tengert című regénye, mely az ötvenes években indult szlovákiai magyar értelmiség útjáról ad a megélt élmények szinte szociográfiai elevenségét az írói képzelettel párosító látleletet. Amikor Duba arról ír, hogy a vidékről Pozsonyba került értelmiséggé váló fiatalok egy csoportja kísérletet tesz a Sarló szellemiségét feléleszteni akaró szervezkedésre – amiért a magyar 56-hoz kapcsolva később lecsap a hatalom keze –, a ma is felismerhető, költött, rendkívül találó, leleményes nevek mögé bújtatott alakok képében korabeli magatartástípusok elevenednek meg, a naivságtól, a politikai becsvágy és a perspektívák diktálta óvatosságig, amelyben azért benne volt a kisebbségi-közösségi érdek tudatos szolgálata is. S itt, ebben a sajátos szimbiózisban keresendő 1956 örökségének a történetkutatásokkal szembeni tehertétele.

A szlovákiai magyarság számára ugyanis a passzivitás, ugyanakkor a hatalom megkívánta szolgálókészség, avagy annak mímelése az 1945 utáni üldöztetések rémképeit felidéz# támadások elhárítását, a közösségvédelmet segítő lehetőséget teremtett. Kratochvil tábornok, a csehszlovák vezérkari főnök arra panaszkodott: a magyar kommunisták sérelmezik, hogy a déli határmegerősítés során a magyar tartalékosokat nem vonultatták be. A legfelsőbb pártszervek kénytelenek voltak elismeréssel adózni a szlovákiai magyarok „helytállásának”. S ez jó ideig, még közvetlenül a Prágai Tavaszt megelőzően is politikai tőkének számított.

A szlovákiai magyarság léthelyzete 1956 őszén a kisebbségi megmaradás és túlélés történelmi összefüggésekbe ágyazódó stratégiájának és mentalitástörténeté-nek is megkerülhetetlen szempontja. Nem iktatható ki abból a fejlődésvonulatból, mely az alávetett, meghunyászkodásra és a hatalom kegyeinek keresésére kényszerülő magatartástechnikától eljutott az aktív önszerveződésig.

Talán így, ennek kapcsán válhat érzékelhetőbbé, ami a múlt héten a Mécs László Alapítvány által Építsük a kölcsönösség hídjait! címmel rendezett konferencián hangzott el a szlovákiai magyar kisebbség identitásának mai jellemjegyeivel kapcsolatban. Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatója tett említést arról, hogy felmérést végeztek a Kárpát-medencei magyar kisebbségek körében arról, milyen mértékben van jelen azonosságtudatukban a közösségformálás cselekvő igyekezete. Kiderült, hogy a szlovákiai magyarság még mindig inkább „sorsközösségnek”, s nem annyira tudatos „közösségépítő” kisebbségnek tekinti önmagát. Tegyük hozzá: az öröklött vonások és beidegződések leküzdéséhez szükség van a mind teljesebb, tágabb időkeret fejlődésszakaszait és sajátosságait figyelembe vevő önismeretre. S ennek elengedhetetlen feltétele: az ellentmodásos szlovákiai magyar 1956 történészi tárgyilagossággal, szókimondásal, de a korabeli viszonyok leegyszerűsítésektől, történelmietlen beállítottságoktól mentes feltárása.