Várom az ÚPN válaszát

Nem foglalkoztam behatóan az ügynöklistákkal. Sem a múlt század kilencvenes éveiben, sem azóta. Nem tettem, mert megéltem és megtapasztaltam – újságíróként, szerkesztőként és Csemadok-titkárként is –, hogy a megbukott rendszerben a pártbizottságok (járási, kerületi és központi) legalacsonyabb szintű referensei is többek voltak akár egy szövetség elnökénél, vagy főszerkesztőnél, az ő igazuk megfellebbezhetetlen volt. Tudom tehát, hogy nem az ügynökök működtették a bűnös rendszert. De – bevallom – azért sem figyeltem a listákat, mert tudtam, érintetlen vagyok. Nem hősiességem miatt, talán szerencsém volt. Engem nem rendelt be a titkosrendőrség kihallgatásra, ezért nem kellett aláírnom titoktartási nyilatkozatot. Nekem nem kínálta fel a titkosrendőrség – sem szép szóval, sem dörgedelemmel – együttműködési szerződésének vagy nyilatkozatának az aláírását, nem kellett hát ellenállnom. Tőlem nem kértek semmilyen elemzést az eseményekről vagy jelentést személyekről, nem kellett hát elutasítanom sem az ilyen felszólítást. Nem voltam ügynöke a titkosrendőrségnek, mert ezt senki nem kérte tőlem. A titkosrendőrséggel azonban találkoztam. 1982-ben, amikor a Csemadok Központi Bizottságának titkára lettem, hivatalosan látogatta meg az akkor megválasztott négy vezetőt (elnök, főtitkár és a két titkár) Danáš őrnagy, aki elmondta, óvni kívánják a szövetséget a provokációktól, ezért minden tömeges rendezvényünk előtt információt kér majd annak műsoráról. Az akkori normáknak megfelelően ellenvetés nem lehetett. Az őrnagy – nyugdíjaztatása után pedig Lénárt százados – a bejelentésnek megfelelően rendszeresen jelentek meg a Csemadok pozsonyi központi titkárságán. Én a művészeti versenyekért és fesztiválokért feleltem, az elnök vagy a főtitkár jelenlétében alapvetően arra kellett válaszolnom, milyen magyarországi együttes jön fellépni a Jókai Napokra, vagy a zselízi népművészeti fesztiválra, a gombaszögi ünnepségre (tovább nem sorolom), ki választotta ki azokat, a kulturális tárcák közti együttműködés alapján jönnek-e a művészek, és nem tartunk-e provokációtól (értsd az akkori megfogalmazásban: lesznek-e magyar zászlót lengető fiatalok, netán árul-e majd valaki tiltott irodalmat). Ezekről a látogatásokról és beszélgetésekről a szövetség minden alkalmazottja tudott. Mindez 1987-ig tartott, akkor mondtam le titkári posztomról. Sem előtte, sem utána semmilyen kapcsolatom nem volt a szolgálattal és az említett tisztekkel. Ján Hirka püspök „ügye” mégis arra késztetett, hogy január elején a Nemzet Emlékezete Hivatalához (ÚPN) forduljak és kérjem a betekintés lehetőségét aktáimba. Válaszukat mind a mai napig várom. A jogászok pedig arra figyelmeztettek, amíg ezt a választ nem kaptam meg, tartózkodjak minden radikális lépéstől. Nos, ezt teszem, amikor leírom, hogy az Új Szó múlt szombati számában félrevezette az olvasóit, amikor azt tudatta velük, hogy az intézet listáján ügynökként szerepel a Neszméri Sándor név. Oktalanul és jogtalanul hozták ezzel kapcsolatban hírbe a Magyar Nemzetet és a Duna Televíziót is, hiszen a rendszerváltás előtti múltammal nincs összefüggésben mai kapcsolatunk. Kár volt tehát Kocur László főszerkesztőnek az Új Szó csütörtöki számában megkérdőjelezni a hétfői „elnézéskérés” indokoltságát minimum az olvasók és a két magyarországi médium kapcsán. A nekem szólóhoz az intézet hivatalos válasza után térhetünk vissza. De nem hivatalosan – az intézet archívumának vezetőjétől – én is tudom már, hogy a titkosszolgálat iktatójának 20 211-es bejegyzésén a NESZMERY Alexander név mellett olvasható a „17.11.52” bejegyzés is, ami valóban azonos az én születési dátumommal. Hogy ennek alapján miről tájékoztat az intézet, megvárom. Utána – ha tehetem – szívesen állok az Új Szó rendelkezésére.

Neszméri Sándor