Varázslat nélkül

Az év legszebb hónapját nyitó ünnepnap reggelén írom ezeket a sorokat, de sokkal pontosabb leszek, ha így fogalmazok: munkaszüneti napon, a hét közepén. Már kilenc felé jár, túl vagyok az első feketén, cigin és a híradásokon, tudom, hogy hajnalban Törökországban rengett a föld, sok-sok emberáldozatot követelve, hogy Bush elnök a Lincoln repülőhordozóról fogja bejelenteni népének a nagyobb iraki hadműveletek végét, állítólag gondosan ügyelve rá, hogy a győzelem szót ki ne ejtse a száján. Szóval, beindult már a nap, de hiába nézek szét olykor-olykor az ötödik emeleti balkonunkról, az ünnepnek s egyáltalán annak a ténynek, hogy ezt a napot piros betűkkel nyomták a naptárba, semmi nyoma. Színes szalagokat lobogtató májusfa se magasodik sehol a tetők fölé, csak mintha a kora reggel óta sétáltatott kutyusok szaglásznák immár sokkal felszabadultabban a környékbeli orgonabokrok tövét. Marad tehát az emlékezés.

Én gyerekként rendszerint május elsején szoktam megejteni nagy tavaszi kóborlásomat a természetben. Reggel, az akkori szokások szerint ünneplősen, én is beutaztam közeli falumból Dunaszerdahelyre, megmutattam magam az iskolában, s ha nem bíztak rám valamilyen külön feladatot – transzparens- vagy zászlóvivést –, otthagyva a sokaságot, a Víztorony és a Malom irányában kioldalogtam az ünneplésbe feledkezett városból.

A városszéli bakterháznál letértem a mély vasútárokba, s mentem táguló, boldog, nagy kebellel, neki-nekiiramodva. Néhány kilométer után, a kanálison átívelő vashídnál értem falum határába. S mintha felhő mögül hirtelen előtűnt volna a nap, a kaná-lis szélesedő árterületén felizzott a rét zöld parazsa. A levegőben madarak rikoltoztak, legyek, méhek és darazsak tették a dolgukat. A közeli nyárfák áttetsző, de már sűrűsödő lombjában sejtelmesen feketéllettek a szarkafészkek.

A távolban szélfogó erdősáv, itt-ott magányos, büszke tartású jegenye vagy ezüst nyár, a vasútárokban, a széles árterületen s a szépen megmunkált táblák végiben békésen tollászkodó éger-, bodza- és fagyalbokrok. Aztán jöttek szembe velem jellegzetes ízeikkel, illataikkal a dűlők, tagok, az ismert, de minden titkukat még ki nem adott laposok, rétek, füzesek, nádasok... S én csak mentem, mentem a tiszta, vízpárás, könnyű, langyos, jó levegőben. Sajátos és szent boldogságomnak akkor – mint minden nagy földi örömnek – nem volt elviselhetetlen jellege. Csak azt éreztem: milyen boldogság élni, kezet-lábat mozgatni, letépni egy fűszálat, kettétörni egy-egy ágat...

S ha megéheztem, gondolatban visszaugrottam Szerdahelyre, ettem egy kis virslit, megcsiklandoztam ínyemet a mustár fanyar ízével, s noha akkoriban a magamfajta falusi gyerkőcöknek igen szerényen csörgött a zsebében az aprópénz, gondolatban azért limonádét is juttattam magamnak, jófajta cukorkát vagy kemény tartású fagylaltlabdacsokat egy ostyatölcsérre púpozva.

Azt nemrégiben olvastam valahol, hogy egy táj nézésének gyönyörűsége, ha az élvezet mély és tökéletes, mindig elviselhetetlen. Ilyenkor az ember sóhajt egyet, s inkább kiragadja magát a varázslatból.

Ezúttal maradjunk mi is ennyiben.