Várakozó álláspont

A várakozásról szeretnék most értekezni. Olyankor úgy peregnek a percek életünk homokóráján, hogy alig tudatosítjuk, ismét elfecséreltünk egy fél órát, fél napot, vagy annál is többet, hogy ennyivel is csökkent az időnk ebben a galaxisban. A legvégén aztán szépen lepereg előttünk életünk, a liftre, banánra, buszra, fodrászra, orvosra várakozásokkal együtt. Mind?ez a múlt hét szerdáján foglalkoztatott eléggé intenzíven, amikor Budapestről Pozsonyba kellett eljutnom. Az történt, hogy telibe kapott a vas?utassztrájk. Szerencsére akadt, aki helyettem is néz tévéhíradót, és idejében figyelmeztetett: felesleges elmetróznom a Keletibe. Na, most mi lesz? Az internetnek hála találtam egy autóbuszt, amelyre viszont nem a sofőrtől kellett jegyet venni, hanem egy utazási irodában, a város másik végén. Ez fél napos procedúrának bizonyult, a pesti tömegközlekedés nem helikopterverseny, az irodában meg per?sze álltak előttem a sorban. Aznap délelőttre már hiába terveztem volna bár?mit, még jó, hogy soha semmit sem tervezek meg részletekbe menően, stopperórával a kézben. Kiderült, hogy ha csak tíz perccel később érek oda, már nem fértem volna fel a luxusbuszra, amely egyébként Pozsony és Brünn érintésével Prágába közlekedik, általában félig üresen. Amikor a jól megérdemelt jegy már a zsebemben lapult, beálltam egy másik sorba egy kínai büfében, ahol viszont villámgyors a kiszolgálás. Aztán bevettem egy fejfájás-csillapítót, és vártam, amíg hatni kezd. A szálláson megnéztem a déli híreket, hogy legalább a képernyőn lássak vonatot aznap. Aztán irány a Népliget, ahol indulás előtt fél órával már legalább húszan vártak a buszra. És elkezdett az eső cseperészni. Olyankor különösen lassan vánszorog az óramutató, a dzsekim átnedvesedésénél is lassabban, pedig a boltban azt állították, vízhatlan. A buszon újabb trauma: egy amerikai „akció-thrillert” vetített a figyelmes sofőr a kedves utasok lelki épülésére. A történet során legalább húsz autó szaladt egymásba, ideális filmválasztás egy távolsági buszra, olyan, mint repülőn nézni az Airport 3-at. Az első tíz percben elkezdtem várni a végét. Egyre türelmetlenebbül. A stáblistánál több utas megkönnyebbülten sóhajtott fel, úgy látszik, nem vagyok egyedül fóbiáimmal. Az államhatár a megszokott várakozás nélkül tényleg csak egy szimbolikus valami. Mire este nyolcra hazaértem kis lakomba, a vasutas-sztrájkot is felfüggesztették, azaz csak egyet kellett volna aludnom, hogy érvényes vonatjegyemet felhasználhassam. Én viszont utálok várakozni…