Van még lyuk a nadrágszíjon?!

A beharangozott drágítások az ország gazdasági helyzetének az összeomlását igazolják. Bármilyen stratégiai energiahordozó drágítása súlyos áremelkedést idéz elő. A mi Ivánunk a magyarországi Lajostól e téren sokkal jobban megbokrosodott. A nép, az istenadta nép megszeppenve, tátott szájjal, meredten várja, hogy életben maradásához tud-e még levegőt venni. Azonban ezt a Lajost országa népe időben menesztette! Korom élettapasztalatával figyelem és értékelem minisztereink viselkedéseit. Hova tovább arra a meggyőződésre jutok, hogy a mai miniszternek az alapiskolai számtani alapműveletekből csak az összeadást és a szorzást kell elsajátítania, a középiskolai matematikából pedig a hatványozást. Közülük egyetlen egy sem azon töri a fejét, hogyan is tudná munkalehetőséghez juttatni országa népét. A nadrágszíjhúzáshoz nem szükségeltetik mérnöki, sem doktori diploma. Egy ország fennmaradásának mozgató ereje a hazai termelés világpiaci értékesítése. Sajnos az 1989-es rendszerváltás után a Mečiar-kormány az ország értékeinek egy bizonyos részét széjjellopta, a még megmaradt értékeket az előző és jelenlegi Dzurinda-kormány kiárusítás gyanánt piacra dobta. Az az ország vagy magánvállalkozó, aki áruba bocsátja vagyonát, termelőeszközét, az csődbe jut és hajléktalanná válik. Kormányunk ismét eladott egy stratégiailag fontos üzemet. Ez az üzem nem tudta volna továbbra is a szlovák állam kasszájába termelni az anyagi javakat?! Az ilyen kiárusításokra azért kerül sor, mert ez a végső megoldás ahhoz, hogy a jelenlegi kormány fenn tudja tartani magát. Sajnos a további áruba bocsátandó listán már nincs semmi jelentős préda. Kormányunk miniszterei a parlament elé az életünk alapfeltételeihez szükséges cikkek drágítását tudja jóváhagyási javaslatra benyújtani, melyet a „tisztelt ház” általában egyhangúlag meg is szavaz. Ezek után hadd ne minősítsem Kaník javaslatát a nyugdíjkorhatár 62 évre való emelésről. Ezen javaslattal nyilvánvalóvá tette az ország népe előtt, hogy képtelen betölteni egy ilyen fontos pozíciót, mint amilyenre pártja javasolta. Aki a jelenlegi Szlovákiában 60 év feletti és esetleg épphogy mozogni, nem pedig dolgozni bíró ember munkájától várja az ország gazdasági megváltását, az a miniszteri és a parlamenti busás fizetésen és a velejáró megkülönböztetett előnyökön kívül nem tudja, mit is jelent a napi harc az életben maradásért. Abban az országban, ahol az iskoláit frissen végzett fiatal munkanélküli segélyre szorul, mert nincs munkahelye, ott nem a nyugdíjkorhatár emelésével kell próbálkozni, „tisztelt” Kaník úr. Az Ön javaslata az ország népét csakis a polgári engedetlenségre sarkallja, mely a jelenlegi helyzetben könnyen piros foltokká válhat, mert más kiút nincs! Zárszóként érett korom tapasztalatára hivatkozva kijelentem, nem szeretnék mai fiatal lenni!

Bathó Hubert, Marcelháza