Válság, de mekkora?

Teljesen mindegy, hogy a NATO tanácsa mikor bólint rá az Irak elleni háború esetén Törökországnak nyújtandó védelmi-biztonsági garanciákra, mert a lényeg az, hogy a szövetség három tagországa hétfőn vétózott. A NATO-nak 19 tagja van, egyedül Belgium csatlakozott a francia–német tengelyhez, tehát pillanatnyilag az arány 16:3, ennek függvényében akár félvállról is lehetne venni a dolgot. De nem lehet, mert ez esetben a matematika nem túl jelentős. Hétfőn minden eddiginél látványosabban tört elő az, ami az eddigi legnagyobb csapást jelentheti a hagyományos euroatlantizmusra. A francia–német vétó éle nem Törökország, hanem nyilvánvalóan Amerika ellen irányult, s ez adja a válság mélységét is. Szakértők máris a szövetség végéről, a NATO eddigi legmélyebb válságáról beszélnek. Ez a válság azonban ennél is mélyebb, s csak azért ilyen markáns a NATO-ban, mert Amerika is a szövetség tagja. A válság azonban elérte az EU-t is, amelynek az USA nem tagja, de tagadhatatlanul érezteti jelenlétét az európai politikában, s minél erősebb a két vezető európai hatalom Amerika-ellenessége, annál lehetetlenebbé válik a közös európai külpolitika megteremtése, márpedig e nélkül nem működhet az egységes Európaként megálmodott EU sem. Schröder kancellár hétfőn magyarázta is Berlin bizonyítványát, és még sosem ismerte be ennyire nyíltan a mozgatórugókat. Németország nem hajlandó alávetni magát egyetlen hatalom hegemóniájának – nevezhetjük diktátumnak is – a világpolitikában. Ha belegondolunk, ez a második világháború után kialakult rendszer lebontásának a kezdete lehet. Egyes nyugat-európai országok már régóta prüszkölnek az amerikai válságkezelési módszerek ellen, sokkal liberálisabbnak, erkölcsösebbnek, kulturáltabbnak tüntetve fel magukat. Tették-teszik mindezt az amerikai védernyő nyújtotta biztonságból kifelé kiabálva. Amint megszűnt a hidegháború, azonnal feltámadtak a nemzetközi politika demokratizálását – Amerika ellenében – sürgető elméletek, amelyek mögött kimondatlanul is az az elképzelés állt, hogy Nyugat-Európa már nincs is annyira rászorulva Washington védelmére. De az elmúlt évtized arról szólt, hogy Európa egyetlen problémáját sem tudta megoldani Amerika nélkül, amire Bosznia és Koszovó voltak a leglátványosabb példák. Az utóbbi három-négy évben nem volt Európában olyan katonai fejlesztés, amely biztosíthatná, hogy akárcsak egy koszovói nagyságrendű válságot az európaiak egyedül meg tudnának oldani. A 60 ezer fősre megálmodott európai gyorshadtest, a szuperhadsereg még csak a tervezgetés szintjén létezik. Hiába nem akarja Schröder és Chirac beismerni, a király egyelőre meztelen. És hiába berzenkedik a német kancellár a volt keleti tömb országaival szemben, mert csak azt teszik, amit eddig a németek. A tagjelöltek azért támogatják a NATO-n belül elsősorban Amerikát, mert tőle remélik biztonságuk szavatolását. Németország, ahol jelenleg is hetvenezer amerikai katona állomásozik, a posztkommunista újdemokráciáknak ilyen garanciákkal nem tud szolgálni. És ha tudna is – miért kellene Berlinben jobban megbízniuk, mint Washingtonban. Tehát válság van, s akkor is létezne, ha hétfőn a hármak nem vétóztak volna. Az amerikai meg az európainak nevezett értékrend, biztonságfelfogás, filozófia ütközik, Irak, s ennek kapcsán a török kérdés csak jobban kidomborította. Ennek kezelésére a NATO tanácsülése képtelen, sokkal magasabb szinten kellene elkezdeni és minél előbb.