Válaszúthoz ért a Hamasz

A palesztin autonómia területén gyakorlatilag nem létezik a legalapvetőbb szociális háló, ezért ebbe a vákuumba nyomult be a szervezet. Kihasználta a körülményeket és felépített egy alternatív rendszert, iskolákkal, egyéb intézményekkel. Fel kell tenni azonban azt a kérdést is, vajon a Hamasz iskoláiban milyen ideológiát és világnézetet oltanak a tanulókba. Viszont annak ellenére, hogy a palesztin lakosság nem a terrorizmusra kívánta adni a voksát, tisztában kellett lennie a következményekkel. Azok pedig komolyak. A hivatalos palesztin vezetés gerincét ezután az a szélsőséges szervezet adja, amely azon túl, hogy erősen Nyugat-ellenes, gyakorlatilag nem ismeri el Izrael jogát a létezésre és a fegyveres harcot legitim eszköznek tekinti politikai céljai elérésére. Márpedig ha izraeli szemszögből vizsgáljuk a helyzetet, elég nehéz úgy megállapodást kötni, hogy a másik fél el akar pusztítani. Ennek fényében ugyancsak érdekes a Hamasz intenzív tiltakozása az ellen, hogy a Nyugat és Izrael le akarja állítani a pénzügyi segélyeket. Ezt sokan akár cinizmusnak is mondhatnák, hiszen attól kér pénzt, aki ellen harcolni akar. Más kérdés viszont, hogy a pénzügyi források leállása ismét csak a lakosságot fogja sújtani, hiszen a Hamasz eddig is képes volt forrásokat biztosítani saját tevékenységére, és várhatóan ezek az anyagi források a jövőben sem fognak elapadni. „Hivatalosan” Iránnak, és különösen Szíriának ehhez sincs semmi köze, csakúgy, mint például „hivatalosan” a Haríri-gyilkossághoz sem volt.

A lényeg az, hogy a Hamasz komoly válaszút előtt áll, a legkomolyabb előtt fennállása óta. Gyakorlatilag két lehetősége van: vagy folytatja eddigi tevékenységét, vagy elfogadja a politikát mint az érdekek érvényesítésének egyetlen szóba jöhető eszközét. Ha az elsőt, tehát a fegyveres harcot választja, egyhamar nem lesz béke a bibliai tájakon. Az izraeli politika színpadán megerősödnek a palesztinokkal való megegyezést ellenzők, ami szintén elodázhatja a rendezést. Ráadásul Ariel Saron kiválását követően nem látni Izraelben olyan politikust, aki lenne annyira bátor és továbbvinné a folyamatot. Ha a Hamasz folytatja a harcot, az közvetett módon a keményvonalasabb amerikai nézeteket fogja erősíteni. Ráadásul az Európai Unió is kénytelen lesz elhatárolódni, ami azt eredményezi, hogy a palesztinok egy nagyon fontos szövetségesüket, és – nem utolsó sorban – pénzforrásukat veszítik el. Ha azonban a Hamasz a második megoldást, tehát a fegyveres harc feladását és a politikai megállapodásokat választaná, sokkal érdekesebben alakulhatnának a dolgok az egész Közel-Keleten. Persze ez nem azt jelenti, hogy hirtelen megszeretnék az izraelieket, mint ahogy valószínűleg Jasszer Arafat sem szerelemből vált terroristából Nobel-békedíjjal jutalmazott politikussá. Sokkal inkább azt jelentené, hogy felismerik saját lehetőségeiket és a palesztin nép érdekeit. Sok szakértő úgy véli, hogy a szélsőséges erők „leszerelésének” leghatékonyabb módja a normális politikai rendszerbe való integrálásuk. A kérdés csak az, képes lenne-e a Hamasz ilyen drámai fordulatra. Annak ugyanis, hogy tárgyalóképes partnernek ismerjék el az általa alakított és vezetett kormányt, számos feltétele van. Ezek közül a legfontosabbak az erőszak és a terrorista módszerek feladása, valamint Izrael létének elismerése, ebből következően annak feladása, hogy a zsidó államot meg kell semmisíteni. Egyébként akik a fejüket csóválják, jó ha visszaemlékeznek, hogy a Jasszer Arafat vezette hajdani PFSZ is hasonló módon járt el és vitte véghez csodálatos átalakulását, ami elvezetett a nemzetközi elismeréshez és a Nobel Béke-díjhoz. Természetesen azoknak van igazuk, akik úgy vélik, egy ilyen transzformáció igencsak kétséges, ráadásul nem is igazán látszik a hajlandóság és az akarat a Hamasz vezetői részéről. Mi több, meg kell jegyezni, hogy egy ilyen váltás a Hamasz ideológiáját és eddigi tevékenységét alapjaiban kérdőjelezné meg, ami végső soron komoly identitásválsághoz is vezethet.

Ráadásul az említett probléma sokkal bonyolultabb, mint első ránézésre tűnik, hiszen számtalan fontos külső tényezőt kell figyelembe venni. Ide tartoznak például a külső hatalmak (USA, Európai Unió) biztonsági és a térség egészét vizsgálva gazdasági-energetikai érdekei. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a térségbeli ambíciókkal bíró országok, például Szaúd-Arábia, Szíria, Irán, Egyiptom érdekeit sem. És akkor még nem beszéltünk a történelmi, kulturális összefüggésekről, vagy a sok esetben több ezer éves történelmi tapasztalatokról, amelyek elsősorban az izraeli belpolitikában játszanak komoly szerepet. Fontos továbbá a demográfiai helyzet és a trendek, amelyek a palesztin területek végzetes túlnépesedéséről szólnak – néhány évtizedes távlatban. Márpedig a kis helyen elő, szegény és flusztrált fiatalok tömege a világ egyetlen régiójában sem a stabilitás záloga.