Václav Klaus, Cyril Svoboda és a hivatalos cseh külpolitika

Legalább három-négy síkon lehet értelmezni azt a vitát, amely a múlt héten robbant ki Václav Klaus cseh államfő, valamint Cyril Svoboda külügyminiszter között az Európai Unió kapcsán. Klaus sértőnek találta a cseh diplomácia vezetőjének szavait, aki az uniós csatlakozási dokumentumok aláírásáról hazatérőben egy hete kijelentette: Ő (Klaus) olyan ember, aki nem érti Európát, és felszínes véleményeket mond róla. Ez nem jó, a Cseh Köztársaság nem ezt érdemli. Svoboda azt is Klaus szemére vetette, hogy Athénben a közös európai külpolitika kialakítása ellen foglalt állást. Az államfő szóvivője útján sérelmesnek minősítette Svoboda kijelentéseit, amelyek szerinte ráadásul alaptalanok, inkorrektek és félrevezetőek, s felszólította a külügyminisztert, hogy adjon magyarázatot. „Kijelentéseimen semmit sem változtatok. A külpolitika a kormány jogkörébe tartozik” – szögezte le Svoboda, hozzátéve, hogy a miniszterek nincsenek alárendelve a köztársasági elnöknek. Az államfő szóvivője leszögezte, Klaus Svoboda kijelentéseit sze-mélyeskedésnek, sértésnek vette.

Nos a nyílt vita egyik síkja valóban a személyeskedés. A csatlakozási dokumentumot eredetileg ugyanis Vladimír Špidla kormányfőnek és Svoboda külügyminiszternek kellett volna aláírnia. Klaus meglátva az eseményben lévő politikai tőkét kihasználta alkotmányos lehetőségeit és bejelentette: ő is Athénba utazik, s államfőként aláírja a dokumentumot. Svoboda így mellékvágányra került, s bármennyire is állítja, hogy ez őt nem zavarja, valószínű, hogy az ellenkezője az igaz, mert a történelmi dokumentumon és fényképeken Špidla mellett nem ő, hanem Klaus szerepel. S ahogy Klaust nem jellemezte soha az álszerénység, úgy Svoboda sem erről híres.

Ugyanakkor tény, hogy a vezető cseh politikusok eltérően nyilatkoztak az Európai Unióról Athénban, ami nem kerülte el a külföld figyelmét. Míg a kormány egyszerűen mondva „eurooptimista”, addig az államfő „eurorealista”, s a csatlakozás előnyei mellett annak kedvezőtlen oldalait is nyilvános vita tárgyává kívánja tenni. Klaus ezen a területen már legalább tíz éve változatlan álláspontot képvisel: Csehország számára nincs alternatívája az uniós csatlakozásnak, tehát be kell lépni. Ugyanakkor Prága elveszíti szuverenitásának egy részét, s ezzel is számolni kell. Tárgyi szempontból Klausnak ebben is igaza van, sőt véleménye egybeesik a lakosság többségének véleményével. Politikai szempontból, politikai síkon értelmezve a dolgokat, azonban helytálló Svoboda kritikája. A külpolitikáért valóban a kormány a felelős és az a hivatalos álláspont, amit a kormány, s elsősorban a külpolitikáért hivatalból is felelős külügyminiszter mond. Nem túl okos dolog, ha nemzetközi színpadokon mást mond a kormány képviselője, s mást az államfő. Athénban ez történt a csehekkel. Szükséges elmondani, hogy a nézetkülönbségek természetesek, nem is károsak, de egy ország szempontjából sosem jó, ha nemzetközi fórumokon képviselői eltérő véleményeket hangoztatnak. A véleménykülönbségeket otthon kell megvitatni, majd az elfogadott álláspontot pedig külföld felé egyfajta hangon kell tolmácsolni, hogy a nagyvilág tudja, miként áll a jelen esetben mondjuk a csehekkel. Jó példa lehet erre Románia, ahol számos – még a magyarokat érintő érzékeny kérdésben is – a belpolitikai színtéren gyakran éles viták folynak, de kifele a román vélemény már egységes, s így képviselete erőteljesebb, sikeresebb. Pavel Tělička, Csehország új európai uniós nagykövete és volt főtárgyalója a fején találta a szöget, amikor kijelentette: a vezető cseh politikusok egymástól eltérő nyilatkozatai kárt okozhatnak Csehországnak, s Prága súlya az Európai Unióban és más téren is ezáltal csak csökkenhet, hiszen partnerei sosem tudhatják, melyik politikus álláspontját kell mérvadónak venniük.

Az alkotmányos szervek jogkörei szempontjából nézve egyértelmű, hogy Svoboda nyilatkozatát az Európai Unióról kell a hivatalos cseh álláspontnak tekinteni. Egy állam nem lehet egyszerre úgy eurooptimista, mint europesszimista. Klaus természetesen mondhat, amit akar, de nem ez a hivatalos prágai vélemény, s nagy kérdés, hogy ezzel árt-e vagy használ-e az országnak. A belpolitika oldaláról nézve a vita ugyanakkor arra is rávilágított, hogy a cseh kormányzat – s ez a korábbi Miloš Zeman vezette szociáldemokrata kabinetre is érvényes – egyoldalúan kezeli az uniós csatlakozás kérdését. Gyakorlatilag csak az előnyökről beszél, míg a valós problémákat nemigen elemzi, holott Klaus azt hangsúlyozza, hogy éppen erről kellene széles körökben vitatkozni, miután a csatlakozással mindenki – kivéve a kommunistákat – egyetért.

A Klaus-Svoboda ellentét egyébként nem új, s az sem titok, hogy Vladimír Špidla kormányfőnek sem éppen szívélyes a kapcsolata az államfővel. Nyilván ezért is történt, hogy Špidla tőle szokatlan élességgel kiállt minisztere mellett, s megüzente Klausnak: Csehország külpolitikáját a kormány határozza meg, s ha ezt az államfő nem tudja, akkor tanulmányozza át az alkotmányt. Csehország szempontjából azonban nem ártott volna, ha ezt néhány hete Svobodának is keményen leszögezte volna, amikor külügyminisztere az iraki amerikai beavatkozás kapcsán a kormány egyértelmű álláspontja ellenére is – Prága csak az ENSZ BT által jóváhagyott akciót támogatja – néhányszor ismételten úgy nyilatkozott, hogy Csehország egyértelműen az USA oldalán van, s része a koalíciónak. Ez éppúgy a hivatalostól eltérő magánvélemény volt, mint Klausé. A cseh közvélemény természetesen élénken figyeli ezeket a vitákat, s nyilvánvaló, hogy megvan róla a maga véleménye. Bizonyos értelemben jelzésértékű, hogy Klaus népszerűsége és támogatottsága jelentősen megnőtt, míg a kormányé jóval alacsonyabb.