Václav Havel jelenléte

Koronaékszernél nagyobb értéket jelentett Csehszlovákia számára, hogy sem 1918 őszén, sem 1989 decemberében nem képezhette megalapozott vita tárgyát, a politikusok közül ki váljék a Hradzsin lakójává. Mind Tomáš G. Masarykot, mind Václav Havelt előélete tette megkerülhetetlenné. Igaz, Ferdinand Peroutka Budování státu (Államépítés) című négykötetes művében számos olyan mozzanatot említ, amely már a Republika első éveiben magában hordozta az alpári pártosodás csíráját. Annyi azonban mindenképpen megállapítható, hogy 1918 és 1935 között az államalapító természetes tekintélyét egyetlen szélsőségnek se sikerült kétségbevonnia. Ami e tekintetben Václav Havellel történt, az a szemünk előtt zajlott. A drámaíróból, politikai elítéltből lett köztársasági elnök ellen 13 év alatt pártok és pártocskák intézhettek nemtelen támadásokat. Hivatalban lévő miniszterelnökök is megpróbálhatták őt lejáratni. Havel minden ordasság ellenére az maradt, aki mondjuk 1967 júniusában volt, amikor az ĺrószövetség IV. kongresszusán olyan beszédet mondott, amelyből arra következtethetünk, hogy ő már akkor készült a szabadságra.

Hogy a 11 éve önállósult Csehországban Havel néhány nap múlva bekövetkező távozása mennyire sejteti azt az űrt, amelyet maga után hagy, azt mindennél szemléletesebben mutatja a cseh elnökválasztás körüli politikai szerencsétlenkedés. Azt pedig, hogy az önállósult Szlovákiában mennyire irányt tévesztett a politikai és kulturális elit, fölöttébb plasztikusan mutatja, hogy a pozsonyi újságírócsoport, amelynek tagjai a távozni készülő cseh államfővel interjút készítettek, blikkfangos kérdésnek szánva arra kértek magyarázatot, Havel – úgymond – miért nem nevelt utódot. Némely entellektüelek 13 év alatt se döbbentek rá a parlamentáris köztársaság és a monarchia közötti különbségre. Élenjáró publicistáink nem vették észre, hogy Havel a legtöbb politikustól eltérő politikai vércsoportba tartozik. Például több száz eszmefuttatás jelent meg arról, mekkora melléfogása volt az újonnan megválasztott államfőnek, hogy 1989 végén széles körű amnesztiát adott. Olyanok gúnyolódnak ezen, akikre még sohase csukták rá a börtöncella ajtaját. Olyanok méltatlankodnak, akik a pártállam éveiben is, most is mindig a napos oldalon sütkéreztek. Szlovákiában olyanok próbálják Havelt demokráciából kioktatni, akik öt másodperc alatt napirendre tértek afölött, hogy a miniszterelnök pártja ismét olyan államfőjelöltet próbál a közvéleménnyel elfogadtatni, aki Szlovákia története egyik különösen sötét szakaszában vált az elit tagjává; abban az időben, amikor a megszállók szuronyain üldögélő hatalmasok százezreket fosztottak meg egzisztenciájuktól.

Tegnapelőtt ott voltam azok között, akik a pozsonyi elnöki palotához eljöttek Václav Havelt búcsúztatni. Vendéglátója kíséretében kijött a palota udvarára, és – voltunk valami háromszázan – vastapsot kapott. Valaki így szólt mellettem: óvatosan a tapssal, mert Schuster még azt képzeli, őt ünnepeljük.

Teljesen még nem veszítettük el humorérzékünket. És ezenkívül: Havel ezután is itt lesz közöttünk.