Unokákkal a múltba

Öt éven keresztül minden vizsga előtt ugyanabban a vendéglőben ittam meg a kávét, s amikor az utolsó nagy próbatétel reggelén felkerestem a törzshelyemet, a sírás szorongatta torkomat. A kávézónak csak a vasváza állt, majd néhány napon belül teljesen eltűnt, a diákévekkel együtt. Mi tagadás, félünk, ha a bennünket körülvevő dolgoknak nyoma veszik, a veszteségtől szegényebbek leszünk. Ezt a félelmet fedeztem fel a minap édesapám szemében, amikor cigarettájával a mátyus-földi motoros kisvonat, más néven Csángó felé bökött az esti ködbe burkolódzó állomáson. Ez sem lesz már itt sokáig – dünynyögte.

Másnap fogta az unokákat és újra kiautózott velük az állomásra. A lurkók ünnepélyesen felkapaszkodtak a „papa vonatjára”, így hívta mindenki a családban a piros motorost, mivel apám ezzel járt legénykorában kicsi szülőfalujából a városba. A gyerekek számára nagy kalandnak indult az utazás, csak a nagypapa tudta, hogy utoljára ül fel a vonatjára. Míg döcögött, ringott a Csángó, a sínek mellett omladozó indóházakról elmesélte nekik, hogy itt családok laktak egykor, és a kisablakban hatvan fillérért vette meg a menetjegyet. Amikor pedig felszállt a vonatra, a szerelvény végében hajnalban kályha duruzsolt, és ha jól megrakták fával, úgy pattogott, hogy a kerekek zakatolását is túlharsogta. Amikor a hatvanas években villanyszerelőként kijárt más falukba, a biciklijét is felpakolta, hogy a következő állomásról ki tudjon kerekezni a tanyákra. A vásott lurkók unatkozni kezdtek, ködfelhőket leheltek a vonatablakra, és égbe nyúló sínpárokat firkáltak rá, ő pedig tovább mesélte, hogy volt itt egykor egy másik sínpár is. Lovas kocsikon hordták ki a cukorrépát a vasúthoz a szövetkezetből, és tehervonattal szállították a rakományt a távoli cukorgyárba. Azután ez is elmaradt, csakúgy, mint néhány utas, akik idővel autót vettek maguknak és csak a vágsellyei állomás lezárt sorompói előtt álltak meg kényszeredetten, az útjára induló kisvonat előtt. Miközben emlékeibe feledkezve édesapám kifizette a kalauznak a féljegyeket, és visszahuppant az unokák mellé, az is eszébe jutott, hogy csak később kezdték a menetjegyeket a vonatban árusítani. Ott, ahol nem állt utas a vasút mellett és jegyet sem váltottak a faluba, meg sem állt a Bolhás, mert így is nevezték. Elsuhant az elárvult indóházak és a sínek tövében kormosan kuporgó bakterházak mellett, és sikító fékezéssel megállt a végállomáson. Ám az unokák még látták, még utaztak rajta, és egyszer tovább adják a történetét.