Újra a válaszadás jogáról

A koalíciós pártok között – a kisebbségi törvénytől és a nyelvtörvénytől eltérően – a kérdésben konszenzus uralkodik, a törvény módosítása ugyanis a kormányprogramba is bekerült. A dokumentum szerint: "A kormány átértékeli a sajtótörvény alkalmazását, és megteszi a megfelelő törvényalkotási módosításokat, főként a válaszadásra való jog, különös tekintettel a közszereplő válaszadási jogát illetően." A törvényelőkészítési szakaszban Robert Fico, akkori miniszterelnök, és Maďarič is igyekeztek hangsúlyozni, a válaszadás intézménye elsősorban az egyszerű embereket kívánja védeni, holott vélelmezhették, hogy az egyszerű emberek a sajtó figyelmét hivatalból eltűrni kénytelen politikusok, és a sajtó figyelméből élő celebeknél lényegesen ritkábban kerülnek a lapok hasábjaira, és számukra ott volt az addig is működő helyreigazítás lehetősége. Igaz, a válaszadás intézményét ellenzők már-már apokaliptikus víziója – mely szerint a lapok olvashatatlanná válnak a rájuk zúduló, és hivatalból közlendő válaszok miatt – sem teljesedett be, de egy rossz törvény megítélésének nem lehet az a kritériuma, hogy milyen hatásfokkal sikerült alkalmazni. A problémát ugyanis a törvény alapfilozófiája jelenti: a választ – a helyreigazítástól eltérően – akkor is meg kell jelentetni, ha az adott sajtótermék igazat – nem tendenciózus féligazságokat – állított az illetőről.
Robert Fico kabinetje és a sajtó kapcsolata sok mindennek volt nevezhető, csak ideálisnak nem. Nyilvánvaló, hogy a Maďarič-féle törvény a sajtó megregulázásának szándékával született, kevés sikerrel. Az, hogy a sajtó a jelenlegi kormánnyal sem elnézőbb, mint az előzővel volt, már nyilvánvaló módon megmutatkozott. Jó lenne, ha a hatalom ennek ellenére – elődjétől eltérően – nagyvonalú tudna maradni, és nem próbálná meg akadályozni a sajtót abban, hogy teljesítse társadalmi küldetését.