Új totemek régi tabuk

tazó, te aki magyar nyelvterületén vándorlod végig ez ország déli táját, lásd, mivé lettünk. Augusztus 20-a táján láthatod, már tarló a mező. Kopasz, barna hasukat mutatják a napnak a szántók, kiégett füvön egerész még a kánya, s lassú hússal lebben lépted elől, ha közelíted. A bő kosár kiürül lassan, ünnepet ülni kéne, István királyét, egykor új kenyérét meg alkotmányét ültük, a felejteni nem akarók pedig az emberarcú országmentési próbálkozás elnyomatásának szomorú emléke alól való megkönnyebbülésünk lehetőségének tudatát vésik még jobban be a szívbe. De mit is ünnepelhet, ki itt honos? Oly sok mindent, de lassan már ünnepelni se mer. Hazát szeretne ünnepelni, de már ez se akadálytalan. Mert a tíz éve munkanélküli szomszéd az éppen azért szólt rá múltkor a kocsmában, hogy mit tarja fel a sort, mikor csak gyüttment, alig pár éve lakik itt. Mikor neki joga van gyorsabban hozzájutni italához, lévén, már ötvenhat éve megadatott néki az a kiutalás, amikor maga választhatta meg, melyik házba kíván beköltözni, s mit hagyjanak ott azok, akik aztán István országába mentek földönfutónak. Mit ünnepelhet, mikor a XX. század legemberibb arcú rendszerváltoztatási kísérletének említése alig egy évtizeddel ezelőtt főbenjáró bűn volt? Most meg nosztalgikus idealista álomnak mondható, s akik akkor a kísérlet elnyomatása után poszton voltak, ma ájtatos manóként járják a templomot, s ülnek az első sorban. Mit ünnepelhet, ha elmegy ebbe a templomba, s ott szólna az Istenéhez, de annak papja ledorongolja, s nem az ő nyelvén szól vissza? Marad hát a kenyér ünneplése! Igaz, az is elég kérges, keserű sokaknak mostanában. Elvitte búzát a fagy kora tavasszal, kiszárította a május, megpumpolta az üzemanyagár-emelés, a forgalmi adó, aztán meg jöhet a végrehajtó, hogy ráadásként a babáját is elszeressék végül. Még az alkotmánynapi víziparádé juthatna az eszünkbe, mikor a szocialista haza védelmére és mittudommégmire mindig kész kiskatonák vonultak bősz harci díszben. De hát már NATO van, meg az alkotmánynapnak is, meg a kádárkolbászos vidám barakknak, bilakmondtahogyhívjukbe alibistáknak is csak leáldozott talán. Kivéve a jól alkalmazkodni képes, mostanáig végrehajtó, törvényhozó egykor normalizálóknak, írórendőrőrnagyoknak és besúgó tanácsos uraknak kik egykoron még elvtársak voltak. A régi tabuk mind meghaltak, szabad már beszélni, ha van ki meghallgatja, szabad már utazni is, ha van miből. Privát jog éhen halni, komcsizni, zsidózni, cigányozni, magyarkodni. Meg esetleg hallgatni. De hogy mit tudunk ünnepelni, az a bensőn múlik. Áldás legalább a kenyéren legyen! Az emlékezésnek pedig sok haszna akkor van, ha igazán van kinek elmesélni. Augusztus 20-a táján kiégett mezők mellett autózva látni kell, ünnep jön, s talán megtalálható benne mindenki számára egy pillanat. Kinőttek az új totemek a régi tabuk sírján.