Új orosz katonai doktrína

A 2001. szeptember 11.-i terrortámadások és az afganisztáni, majd iraki háborút követően szinte már az összes jelentősebb nagyhatalom módosította alapvető biztonságpolitikai dokumentumait (Nagy-Britannia: Strategic Defence Review: The New Chapter), esetleg teljesen új dokumentumokat dolgozott ki (USA: Nemzetbiztonsági Stratégia, Franciaország: Védelmi Stratégia és a fegyveres erők jövőbeli fejlesztéséről szóló törvény, Németország: Defence Policy Guidelines). Ezt a hiányt pótolja az új orosz dokumentum, amely reagál a globális biztonsági környezet változásaira és a biztonsági fenyegetések megváltozott jellegére is. Az egyik legfontosabb változás, hogy az orosz fegyveres erők legvalószínűbb bevetési helyzetéből kikerült egy globális nukleáris háború és a NATO, vagy más USA-vezette koalíció ellen megvívandó széles skálájú hagyományos fegyveres konfliktus. Persze, összehasonlítva más államok dokumentumaival, ez nem jelent nagy újdonságot, hiszen az ilyen összecsapások elsőszámú fenyegetésként való értékelése már legalább tíz éve nem aktuális – Oroszország esetében azonban mégis majdnem forradalmi változásról beszélhetünk. Az említett változtatás lehetővé teszi, hogy az orosz fegyveres erők a jövőben az olyan kapacitásokra és képességekre összpontosítsanak, amelyek a békefenntartó hadműveletekhez, a terrorizmus elleni globális háborúhoz vagy a regionális konfliktusok megvívásához szükségesek. Mivel ez utóbbiak nem igényelnek nagymennyiségű nukleáris fegyverrendszereket és nehézpáncélos hadosztályokat, Oroszország számára az új doktrínára való hivatkozás lehetővé teszi, hogy presztízsveszteség nélkül hajtsa végre ezeknek a rendszereknek és egységeknek a csökkentését (a nyilvánvaló gazdasági szükségszerűség ezt elkerülhetetlenné teszi). Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az orosz stratégiai számításokban központi szerepet foglalnak el a Moszkva és Washington között folyó nukleáris leszerelési tárgyalások, illetve egyezmények. Egyes elemzések szerint a START–2 szerződés végrehajtásával az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia nukleáris erői együttesen megközelítőleg 50-70 százalékkal haladják meg az orosz erőket. Csakhogy a szerződés korlátozásai nélkül már kétszeres lenne az oroszok hátránya 2005-re, ha pedig egyáltalán nem lennének korlátozások, az USA elméletileg háromszoros fölényre tehetne szert Oroszországgal szemben a nukleáris fegyverek terén, egyszerűen a gazdasági teljesítményeikben meglévő szakadéknyi különbség miatt. Ez is jól mutatja, hogy – az orosz tábornoki kar egyes tagjainak elégedetlenkedése ellenére – ki számára előnyösebbek a START szerződés korlátozásai. Az új orosz értékelés szerint Oroszország és a NATO kapcsolatainak erősítése megszilárdítaná a globális stabilitást. Az új katonai doktrína ezzel kapcsolatban optimista, viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni az orosz védelmi miniszter, Szergej Ivanov kijelentéseit sem, amelyeket a tábornoki kar október 2.-i ülésén tett. Ezek szerint Oroszország figyelemmel kíséri a NATO transzformációját, és elvárja, hogy az oroszellenes nyomásgyakorlás direkt és indirekt formái eltűnjenek a szövetség katonai tervezéséből és a tagországok politikai deklarációiból. Ha azonban a NATO megmarad a jelenlegi formájában offenzív katonai doktrínával rendelkező katonai szövetségnek, ez az orosz katonai tervezés radikális felülvizsgálatát és a fegyveres erők fejlesztésének módosítását vonja majd magával, beleértve az orosz nukleáris stratégia változásait is. Mindez arról tanúskodik, hogy még a legfelsőbb orosz vezetés sem gyógyult ki teljesen a hidegháborús gondolkodásmódból, a régi reflexek ma is működnek (ráadásul Ivanov szavaiból nem egészen érthető, milyen offenzív doktrínára is gondolt a NATO részéről, hiszen a szövetség stratégiai koncepciója egészen más alapokon nyugszik). Az új orosz doktrína öt olyan alapvető tényezőt sorol fel, amelyek szerinte napjainkban döntő mértékben meghatározzák a globális biztonsági környezetet. Az egyik, a globalizációs folyamatok által támogatott új kihívások és fenyegetések: a tömegpusztító fegyverek és a célba juttató rendszereik elterjedése, a nemzetközi terrorizmus, az etnikai konfliktusok által okozott instabilitás, a radikális vallási csoportok tevékenysége, a drogcsempészet és a szervezett bűnözés. Az oroszok szerint ezekre a kihívásokra egy-egy ország saját maga már nem képes hatékony választ adni, ezért nélkülözhetetlen széles nemzetközi koalíciók létrehozása. Ezzel kapcsolatban Oroszország számára ismét csak az Egyesült Államokkal való együttműködés jelenti a kulcsot, hiszen ennek segítségével – a közös érdekek alapján – Moszkva hatékonyabban küzdhet a radikális iszlám erőkkel szemben az ország déli határai mentén. A második tényező a katonai erő alkalmazása a hagyományos szövetségek keretein kívül, és ad hoc koalíciók létrehozása. Oroszország alapvetően nem utasítja el az ilyen koalíciókban való részvételt, azzal a kikötéssel, hogy összhangban kell lennie a nemzetközi joggal és az orosz érdekekkel. Egyértelmű, hogy Moszkva azért támogatja ilyen mértékben az ENSZ Biztonsági Tanácsát – alapvetően erről a szervezetről van szó –, mert nukleáris fegyverein kívül ez az egyetlen fórum, ami még valamelyest egy szintre emeli az USA-val. Ezért az oroszok a BT szerepének csökkenését automatikusan úgy ítélik meg, mint saját világpolitikai súlyuk mérséklődését, annak ellenére, hogy Oroszország valós világpolitikai súlya napjainkban éppen az Egyesült Államokkal fenntartott partneri viszony függvénye. A következő tényező a külpolitikai prioritások módosulása, eltolódása a gazdasági érdekek irányába. Ez akár azt is jelentheti, hogy bizonyos esetekben egyes országok számára fontosabbá válhatnak gazdasági szempontból, mint a politikai érdekek. Ennek eredménye a katonai erő sokkal pragmatikusabb, esetleg cinikus, felhasználása lehet. Ezzel kapcsolatban Oroszország számára egyértelmű jelentőséggel bír a kőolajban és földgázban gazdag Közép-Ázsia. A negyedik tényező a hazai és a nemzetközi terrorizmus összefonódása aminek következtében nem lehet a terrorista veszélyt szigorúan elkülöníteni belső és külső veszélyre. Ha a sorok között olvasunk, egyértelművé válik, hogy Moszkva elsősorban a csecsen konfliktusról beszél, hiszen a 2001. szeptember 11.-i terrortámadásokat követően Moszkva egyik legfontosabb külpolitikai igyekezete arra irányul, hogy a csecsenföldi katonai akciókat úgy tüntesse fel, mint a terrorizmus elleni globális harc szerves részét. Az ötödik fontos tényező a nemzetközi szervezetek szerepének növekedése: a doktrína szerint Oroszországnak növelnie kell súlyát és befolyását a legfontosabb szervezetekben. Az új doktrínával kapcsolatban érdemes még megjegyezni az orosz elnök október 9.-én elhangzott szavait, konkrétan, hogy Oroszország fenntartja magának a jogot preventív akciók végrehajtására. Úgy látszik, Putyin megfeledkezett saját, nem egészen egy éve elhangzott szavairól, amelyek szerint az ilyen akciók alkalmazása a dzsungel törvényeinek visszatérését jelentené. Természetesen ez ismét csak arra világít rá, hogy a nemzetközi kapcsolatokban nehéz pusztán csak olyan fogalmakkal operálni, mint jó vagy rossz. Érdekek vannak, amelyek változhatnak – lásd Putyin gyökeresen megváltozott nézetét, ami alapvetően az orosz érdekek felismeréséből ered.