Ügynökök az ántivilágból

Egy kiváló művészettörténész az Élet és Irodalom hasábjain réges-régi ügynöktörténeteket idéz fel, levéltári kutatásai alapján. A Horthy admirálisról elhíresült negyedszázadból. Például megtudható, hogy 1938. május 13-án a sajószentpéteri csendőrőrs a miskolci királyi törvényszéknél – nyilván besúgójelentés alapján – feljelentette nemzetgyalázás miatt a 13 (!) éves T. Magdolnát, mert azt állította: majd jönnek az oroszok, és kiverik úgy a németeket, mint a magyarokat. Hogy milyen büntetéssel sújtották a kislányt, nem derül ki a közlésből, de az egykori meghurcoltatásért talán gyenge vigasz lehetett számára, hogy igaza lett.

Ez az adat kuriózum, és a közlés voltaképpen azokkal a tényekkel foglalkozik, amelyek – szintén ügynökjelentések alapján – Ferenczy Béni és ikertestvére, Noémi sorsát befolyásolták. Például idézhetem azt a kultuszminisztériumi állásfoglalást, amelyet vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek címeztek: „Krizsánné Ferenczy Noémi festő- és iparművésznő lakhatási engedély iránti ügyében csak a művészet szempontjából mondhatok véleményt, más illetékes tényezőkre bízva politikai és egyéb szempontok érvényesítését. Művészi szempontból ugyan a kérelmező visszatelepülése valamelyes nyereséget jelenthetne művészeti életükre nézve, mégis jelen esetben kérelmező politikai megbízhatósága tekintetében közelebbi adatok beszerzése kívánatosnak és szükségesnek látszik.” Gondolom, azok, akik néhány évtizeddel később hasonló ügyekben döntöttek akár Prágában, akár Pozsonyban, akár Budapesten – valami hasonló szövegeket fogalmaztak. Egyébként Ferenczy Noémi – a rendszer szempontjából – valóban megbízhatatlan volt. Ahogyan Ferenczy Béni is. Mindketten elkötelezett baloldaliak voltak, kommunisták, akik a tanácsköztársaság bukása után menekítették az üldözötteket (erről számol be megrendítően Sinkó Ervin), aztán maguk is menekülni kényszerültek. Előbb szülőhelyükre, a Trianon után már Romániához tartozó Nagybányára kerültek, majd az 1920-as országos sztrájkmozgalom szervezői lettek. A román hatóságok a tanácsköztársasági múltat hajlandóak lettek volna elnézni, de ezt már nem. Noémit hadbíróság elé állították, Béni pedig átszökött az akkor közös csehszlovák–román határon, valahol Kassa tájékán, és elgyalogolt (!)Pozsonyig. (Ennek a hosszú gyalogútnak az emléke ihlette volna a legzseniálisabb Petőfi-szobrot, amely az ő műve, és hát Petőfi is gyalogolt számtalan kilométert...) Pozsonyi hónapjairól alig tudunk, aztán tovább utazhatott Bécsbe. Megjegyzendő: Béni szintén hiába folyamodott 1935-ös visszatérése után a magyar állampolgárságért, noha Bajor Gizi, a kor egyik legnagyobb és legnépszerűbb színésznője a már említett belügyminiszternél keresett protekciót, de elutasította őt: „Asszonyom, az ön barátja bolseviki...” – mondotta volt. Művészi rangjáról nem esett szó, de elképzelhető, hogy Keresztes-Fischert ez nem is érdekelte, meg az ízlése is más volt.

Ferenczy Béni pozsonyi tartózkodásáról talán akadhatna is adat. Például a csehszlovák rendőrség iratai között, ha ugyan megmaradtak. Az olyan emberek iránt, amilyen Ferenczy Béni volt, nemcsak a horthysta ügynökök és ügynökgazdák érdeklődtek, hanem a polgári demokratikus Csehszlovákia részben még a monarchiából örökölt spicliserege is (lásd Hašek megjegyzését az államfordulat utáni kassai cseh rendőrfőnökről!). Egy analóg esetet hoznék fel példaként. Roman Jakobson (1896–1982) a modern nyelvtudomány egyik legnagyobb személyisége volt, egyebek között a Prágai Nyelvészeti Kör alapítója. Jakobson a fiatal szovjet állam diplomatájaként került Prágába, de hamarosan inkább a tudománnyal foglalkozott, korszakos tanulmányokat írt, például a cseh versről, Mácháról, Nezvalról. Ugyanakkor nem szakította meg a kapcsolatait hazájával sem, és főleg nem a kortárs orosz írókkal. A prágai rendőr-igazgatóság ugyancsak élénk figyelemmel követte Jakobson életét, s mivel az ügynököknek rendszerint fogalmuk sincs a nyelvészetről, az irodalomról, a tudományról, ezért a „vörös Romka” (Majakovszkij becézte így a tudóst, akit különben a szovjet hivatalosság is kiátkozott „irodalmi fehérgárdistaként”) minden szavában kémtevékenységet gyanítottak. Figyelték a lakását. Amikor 1929-ben Párizsba tartva Prágába érkezett Jurij Tinyanov, az egyik legjelentősebb orosz történelmi regényíró, természetesen barátja lakásán szállt meg, aki akkor már a prágai egyetem docense volt. Az ügynök azonnal jelentette, hogy bolsevik spionnak adott szállást, mert persze a kopók nem olvasták Tinyanov akkor már csehre is lefordított műveit. Titkos házkutatást tartottak szállásán, s majdnem letartóztatták, és csak Eduard Beneš határozott tiltása térítette észre a buzgó titkosokat.

Érdemes eltűnődni a sors kegyetlen iróniáján. Jakobsonnak a német megszállás elől ugyancsak kalandos úton sikerült Norvégiába, Svédországba, majd az Egyesült Államokba menekülnie. Ekkor létesült kapcsolata a csehszlovák titkosszolgálattal és vezetőjével, František Moravec ezredessel, akit rendszeresen tájékoztatott azokról az információkról, amelyeket sikerült az akkor éppen a Hitlerrel barátkozó sztálini rendszerről megtudnia. Ismerjük azonban Moravec egyik magyar ügynökének nevét is. Újszászy István tábornokét, aki előbb prágai katonai attasé, aztán a vezérkari főnökség hírszerző és elhárító osztályának vezetője, majd pedig az egész horthysta titkosrendőrséget felügyelő Államvédelmi Központ vezetője. Ettől a központtól kértek felvilágosítást, amikor az egykori magyar illetékeseknek Ferenczy Noémi és Béni ügyeiben dönteniük kellett.

Tanulság pedig nincsen. Minden korosztálynak vannak ügynöktörténetei. Persze, a tegnapelőtt nem menti a tegnapot, ám a tegnap folytatódhat a jelenben, sőt biztos vagyok, hogy a folytatást a fiam olvashatja, ha érdekli...