Tűréshatár közelében?

Mi tagadás, ez a nyár is jól kezdődik! Dráguló cigaretta, sör, benzin, miegymás. S ez még csak a kezdet, mondja lakonikusan az egészségügyi tárca decensen borostás arcú főkorifeusa is, amikor a hét eleji lapok jókat sztoriznak a húszasokkal való legújabb össznépi játék beindításának zökkenőiről. Akkor talán böngésszünk az induló ünnepi könyvhét kínálatából. Sajna, ma már a könyv is fölöttébb drága, de legalább igazi menedék. Menedék? Ilyen sorokkal? „Kotródom el a világból, / halálos fáradt ember. / Kotródom, vége, / nincs mit hívni / mentségre, segítségre.” S egyáltalán, miért éppen a végletes kimerültség könyve akad ilyenkor a kezembe? Nem a költői kimerültségé, hanem a testi-lelkié. Persze nem kell ahhoz költői „eligazítás”, hogy sokszor magunk is úgy érezzük, már a tűréshatár közelében járunk, hogy nem bírjuk tovább cérnával, nem lehet (érdemes) úgy élni, ahogy élünk. A lelki sérülések statisztikái is arról tanúskodnak, hogy egyre több bajunk van a saját kis egyéni mélypontjainkkal – s nem is mindig a növekvő életkor, illetve a mostanihoz hasonló, mind közönségesen reformnak becézett népsarcolás függvényében. Egyszerűen nem tudunk mit kezdeni azokkal a gyakori állapotainkkal, amikor elfogy a pénzünk és a humorérzékünk, s úgy érezzük, teljesen magunk alatt, egyenesen a padlón vagyunk. A média persze szorgalmasan sulykolja belénk a mindenható életstratégiákat: Próbálj spontánabb lenni! Bízzál magadban! Tanuld meg olyannak látni magad, amilyen a legjobb perceidben vagy! Tanuld meg jóindulatú szemmel nézni magadat és embertársaidat! Fogadd el hibáidat! Nem csak az vagy, akinek látszol, ezenkívül más is: különb nála! A magazinokban, tévés-rádiós beszélgető műsorokban gyakran ismert emberek is vallanak arról, mit tesznek, ha bajba kerülnek, ha a padlón vannak. Egyesek például veszettül dolgozni kezdenek, forró kádfürdőt vesznek, komolyzenét hallgatnak, autóval száguldoznak, mások a borospohár felé nyúlnak, elviszik a kutyát sétálni, moziba mennek, csülkös bablevesre gondolnak vagy napokra elzárkóznak a külvilágtól. Az ismert emberek ezen a téren tehát ugyanolyanok, mint mi, ismeretlenek. Én például kocogni, futni szoktam azelőtt a mélypontjaimon, de már ebből is kiöregedtem. Marad számomra tehát ama madáchi zárómondat Az ember tragédiájából, és a várhatóan elszaporodó nyavalyáim miatt lehetőleg mindig lapuljon a zsebemben készenlétben néhány húszas...