Törököt fogtunk

Valaki nagyon találóan azt mondta, az Irak elleni háborúban az amerikaiak lesznek a szakácsok, az európaiak pedig mosogatni fognak. Különösen időszerű ez az uniós bővítési határozat utáni eufóriában, mert tévedés lenne az Irak elleni készülődést olyan aktuálpolitikának tekinteni, amely nincs hatással Európa, pontosabban az EU jövőjére. Washington az utóbbi hetekben az Unió történetében szinte példátlan módon lobbizott az EU-nál Törökország érdekében. Tudjuk, Amerikát nem az Európa jövőjével kapcsolatos elméleti megfontolások érdeklik, hanem az Iraki elleni háború, ehhez van szüksége Ankarára. Másként jelentkezik a probléma kontinensünkön, Törökország már hosszabb ideje kihívás az európai nagypolitika számára, ráadásul szeptember 11. után már ki sem tudja vonni magát a napi politikai hatások alól. Természetesen Washington nem a saját érdekeivel érvel Törökország uniós tagsága mellett. Azt mondja, itt a kiváló alkalom a gyakorlatban is megmutatni a muzulmán világnak – benne az egész Közel-Keletnek –, milyen előnyökkel, fejlődési perspektívával járhat számára az európai demokrácia normáinak elfogadása. Törökország EU-tagsága segíthetne az iszlámnak a modern világhoz való alkalmazkodásban, annak az elkerülésében, amivel egyes politológusok évek óta riogatnak – ez a civilizációk összecsapása. Súlyos érvek ezek, rengeteg igazság van bennük. Akárcsak azokban, amelyek Törökország ellen szólnak. Mindez abba a vitába is illeszkedik, amely egy ideje arról folyik, hogy hol van az Unió bővítésének határa. Törökországnak területileg csak kis része tartozik Európához, kultúráját, hagyományait, értékrendjét tekintve pedig egyáltalán nem. (Itt sokakban automatikusan felmerülhet a kérdés: és a Balkán? – de ez egy külön fejezet.) Az is tény, hogy az ankarai parlament utóbbi fél évben kifejtett demokratizálási erőfeszítései ellenére sem nevezhető Törökország demokratikusnak, a kurdokkal szembeni bánásmód csak a jogalkotás szintjén enyhült némiképp, nem a gyakorlatban. Az EU vezetői a múlt heti bővítéskor is fontosnak tartották az egységes Európa eszméjét hangsúlyozni. Ezért mondta Valéry Giscard d’Estaing volt francia államfő, a konvent elnöke, hogy Törökország felvétele az egységes Európa végét jelentené. Az euroszkeptikusok szerint a tíz új tag felvétele is kíméletlen csapás az egységre, s ha a 25 országhoz még hetvenmillió török is csatlakozna, akkor az Unió már tényleg nem lenne nemhogy egységes, hanem európai sem. Jó érv az is, hogy amikor Marokkó állt elő hasonló ötlettel, egyszerűen lesöpörték az asztalról azzal, hogy nem Európában van. Törökország felvétele precedenst jelentene, fel lehetne tenni a kérdést, miért nem megy tovább az Unió. Például értékrendjét, normáit tekintve Izrael sokkal európaibb, mint Törökország. El lehet képzelni, mit okozna a muzulmán arab világban, ha Izraelt – akár mostani formájában, akár a Palesztin állam létrehozása után – felvennék az EU-ba. Megoldhatatlannak tűnő dilemma ez. Timothy Garton Ash azt írta, két erős érvrendszer ütközik itt: az egység logikája és a béke logikája. Az évtized legnagyobb kihívásainak egyike ez. A választ még senki nem tudja. Lehetséges, hogy a kontinenshatárok átértékelésével kezdődik majd igazából a XXI. század?