Tokió, Ankara, Pozsony

Fura dolog a történelem, lépten-nyomon utánunk nyúl. A szakma jeles tudorai szerint soha nem lehet lezártnak tekinteni a régmúlt korokét sem, hát még a közelmúltét. Még inkább nem lehet valamely fejezetét egyoldalúan lezártnak nyilvánítani, ahogyan ezt a Beneš-dekrétumok ügyében a szlovák politikai elit tenné – ezt igazolják az utóbbi napok nemzetközi tapasztalatai is. Azt most kár lenne boncolgatni, hogy a politikai elitek a világon mindenütt öncélúan, azaz úgy viszonyulnak a szakmai kérdésekhez, mint tyúk az ábécéhez. A japán példa az egyértelműbb. Az nyilvánvaló, hogy Kína politikai indíttatásokból lihegi túl a tankönyvvitát. Például azért, mert Tokió nemrégiben Washingtonnal közösen saját érdekszférájába vágónak nyilvánította mindazt, ami a kínai–tajvani viszonyban történik, s még inkább azért, mert mindkét ország Ázsia első számú hatalma szeretne lenni: elkeseredett küzdelem folyik Kína és Japán között gazdasági, politikai és katonai téren is. A tokiói külügy legutóbbi állásfoglalása szerint nincs olyan japán tankönyv, amely mentegetni próbálná a japán hadsereg Kínában elkövetett rémtetteit, de a lényeg az, hogy a múlt hét végén Koidzumi megkövette az ázsiai országokat azokért a bűntettekért, amelyeket Japán a II. világháborúban elkövetett ellenük. Bonyolultabb a török–örmény viszony. Eddig több mint egy tucat ország parlamentje fogadott el hivatalos nyilatkozatot arról, hogy a törökök kilencven évvel ezelőtt népirtást követtek el az örményekkel szemben (1–1,5 millióra tehető a főleg deportálásokban elhunyt örmény áldozatok száma). Az újságolvasók számára talán a francia példa a legemlékezetesebb, az ilyen értelmű nyilatkozat után Ankara hetekig csípőből lövöldözött Párizsra, és persze önmagának ártott vele a legtöbbet. Ezért elég nagy szó, hogy az a Törökország, ahol pár évvel ezelőtt például a kurdok a legalapvetőbb emberi és szabadságjogokat sem élvezhették, most már legalább arra hajlandó, hogy valamiféle közös történészbizottságot hozzon létre a kérdés tanulmányozására. Azt mindenki tudja, hogy Ankarát nem a józan belátás, az őszinte megbánás vezérli, hanem az EU-tagság elérésének vágya hat rá kényszerítő erővel. De a kis elmozdulás is elmozdulás. A Beneš-dekrétumok ügyében egy japán típusú nyilatkozatra még feltehetően évtizedekig lehet várni, ráadásul Pozsonyra olyan kényszerítő erő sem hat, mint Ankarára. Sőt. Mint ahogy bizonyos fokig Németországnak is felelősséget kell vállalnia az örmény népirtásért azon a címen, hogy akkoriban Törökország szövetségese volt, úgy néhány európai hatalomnak is közvetett felelősséget kellene éreznie a Beneš-dekrétumok nyomán bekövetkezett deportálásokért – a rajtunk, ellenünk elkövetett bűnökért. Még akkor is, ha például az örmények tragédiája összehasonlíthatatlanul nagyobb volt. Az európai realitásokat figyelembe véve pillanatnyilag ennek szinte semmi esélye. Pillanatnyilag. Ironikusan: majd ha felnő a török emberjogi aktivisták új nemzedéke, talán ők is besegítenek nekünk.