Tiborra emlékezve

Nem fogom méltatni a munkásságát. Csak annyit tudnék mondani, hogy a képei mélyen megérintettek, napokig gondolkodásra késztettek, s bár szerintem ez a művészet lényege, ennél azért nagyobb méltatást érdemel. Most, hogy éjjel két órakor eltávozott modori otthonában fekvő, még korántsem öreg, de sokat próbált testéből, eszembe jut egy közös élmény. Amikor a Nő szerkesztőségébe kerültem, Tibor már nem dolgozott ott, de legendák keringtek róla. Például az, hogy valahol ráült egy asztalra, és a sarka letörött alatta. Meg is kérdeztem az egyik kolléganőtől, hogy olyan nehéz ez a Tibor? Katka elnevette magát, s csak annyit mondott, majd meglátod, micsoda egy nagy maco. Mivel Katka nem beszélt tökéletesen magyarul, nem tudtam, hogyan kell érteni ezt a maco szót. Egy nagy macsó? Vagy egy nagy mackó? Nem mintha a kettő kizárná egymást. Aztán egy nap kopogtattak az irodám ajtaján, és becsörtetett egy hatalmas, szakállas grizzly medve, két fényképezőgéppel a nyakában. Nem is kellett bemutatkoznia. Éppen a Panelfészekrakók sorozaton dolgoztam, s Tibor ajánlkozott, hogy eljön fotózni. Bárhova mentünk, az emberek döbbenettel kevert tisztelettel néztek fel rá a magasba. Ugyanakkor olyan csibészesen szemtelen és őszintén közvetlen volt, hogy mindenki azonnal megkedvelte. Még a karót nyelt szocialista hivatalnokok páncélja is felolvadt. Láttam, tapasztaltam, hogy abszolút öntörvényű ember, de nem abból a fajtából, aki összezúz másokat, hanem olyan, akit szeretni lehet. Szerették is sokan. Nők is. Kollégák is. Később a diákjai is – Amerikában, Párizsban, Pozsonyban, Nagyszombatban. Persze sok irigye is volt. Amikor évekkel később újságíróként készítettem vele néhány beszélgetést, nem volt könnyű elhelyeznem a hazai magyar sajtóban. Pedig akkor már túllépett a hazai magyar közegen. Vagy talán épp ezért? Bocsánat, kicsit eltértem a tárgytól. Szóval egyszer Nagykürtösről indultunk hazafelé, egy temető mellett haladtunk el. „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi”, hirdette a vasbetűs felirat. Azóta sokszor láttam ilyet, de ott, huszonhárom évesen megálltam, és nem tudtam továbbindulni. Földbe döngölt ez a tömör, kegyetlen igazság. S akkor Tibor elmesélte, ő már túl van ezen. Nem fél a haláltól. Tizenéves korában rákja volt, majdnem meghalt. De meggyógyult. Biztosan sok feladatom van még a Földön, mondta. Tibor, voltál, mint mi. De csak egy volt Belőled. Pihenj. Ha tudsz. Mert szerintem most is lóg a nyakadban egy masina. Vagy inkább kettő? Remélem, ahol vagy, ragyog a melengető fény.