Tévé, csatorna

Pavol Rusko leváltott gazdasági miniszter egyre mélyebbre süllyed abban, amibe évekkel ezelőtt belelépett. Már akkor is sejteni lehetett, hogy valami bűzlik körülötte. Először Mečiarral szövetkezett, hogy megalapíthassa álmai tévécsatornáját. Amikor az akkori hatalom észbe kapott, és el akarta tőle venni, az ukrán alvilággal vette körül magát és a Markízát. Amíg vállalkozó volt, egyedül rá tartozott, kivel, mit, hol, miért csinál. Amióta viszont politikai pályára lépett, minden, amit tesz, a köz ügye. Éppen ezért ér most véget a sikertörténet. Már elveszítette népszerűségének fő forrását, a gazdasági tárcát, melynek élén futószalagon szállította a külföldi befektetőket, velük pedig az új munkalehetőségeket – mindent a maga érdemeként beállítva. Darabjaira hullott a pártja is, leghűségesebb emberei faképnél hagyták. Már csak egyetlen aduja maradt: az ország legnézettebb kereskedelmi tévéállomása. Az a csatorna, amely 1998-ban parlamentbe juttatta a Polgári Egyetértés Pártját (SOP), egy évre rá államfőt kovácsolt Rudolf Schusterből, aztán jött Pavol Rusko és az Új Polgár Szövetsége (ANO), amióta meg itt a Kia, a zsolnai polgármesterre pazarolja az adásidőt, minek hála már az ország egytizede a nemzetiekre gyűjti a nyálát.

Ez a koalíció eddig nem mert ujjat húzni a Markízával. Hogy miért szánta rá magát egy évvel a választások előtt, annak két oka lehet. Az egyik: tanult a kereszténydemokraták példájából, akik több mint két éve állják a sarat. Valamennyi ellenük indított lejáratási kampány kudarcba fulladt, a KDH népszerűsége stabilan nyolc százalék fölött mozog. A másik, ennél azért mégis csak nyomósabb ok, ami miatt a három pártelnök összefogott, az lehet, hogy jövő tavasszal a frekvenciatanács dönt arról, sugározhat-e még valaha a Markíza, vagy – objektivitás híján – nem hosszabbítják meg az engedélyét. Márpedig Ruskónak tudnia kell: ha sokat fog ugrálni, búcsút vehet kedvenc játékától, amellyel olyan ügyesen keveri a... Formálja a közvéleményt, mondjuk így. Márpedig, ha nincs tévé, az ANO-nak is annyi. Az eredetileg sikeresnek induló vállalkozások most ugyanabba bukhatnak bele: Pavol Rusko telhetetlenségébe. Abba, hogy nem tudja, hol a határ; legyen szó százmilliós kölcsönökről (a másfél milliárdos kalandot egyelőre hagyjuk a rendőrségre) vagy a sajtó manipulálásáról. A történetben az a szép, hogy csődöt mondott az olasz recept. Nálunk a Berlusconi-fajtáknak nincs esélyük. Ha másra nem, erre igazán büszkék lehetünk.