Tétek és ellentétek

Több tétje is van a hivatalosan már tegnap este megnyílt, de a gyakorlati munkát csak ma kezdő bukaresti NATO-csúcsnak. Az egyik ilyen tét, hogy George Bushnak sikerül-e valamit megmentenie külpolitikai hagyatékából. Ezzel azért is érdemes külön foglalkozni, mert a NATO-csúcsokat – egyenjogúság ide vagy oda – általában az amerikai akarat szokta levezényelni. Nos, ebből a szempontból Bushnak nagyon nehéz dolga lesz. Nemcsak azért, mert elnökként ez az utolsó csúcsa, és utoljára fog külön is találkozni Putyinnal mint orosz elnökkel, hanem azért, mert legnagyobb nyugat-európai szövetségesei – őket szeretné elsősorban megszorongatni – már azon fognak spekulálni, hogy az adott témában milyen lehet az új amerikai elnök álláspontja. Bush külpolitikai törekvéseire is csapást mérhet, hogy őt hibáztatják azért az amerikai pénzügyi válságért, amely a nemzetközi pénzpiacokat is megrázta.

Nos, a külpolitikai örökség. Irakot lélektanilag és az általános vélekedés szerint már rég elvesztette. A csúcs két fő témája ezért az afganisztáni háború és a szövetség további bővítése. Egy afganisztáni sikerrel javíthatna ezen az örökségen, ha sikerülne rábírnia szövetségeseit, főleg Németországot, hogy vállaljanak nagyobb katonai szerepet a harcok dúlta, veszélyes övezetekben. Eddig süket fülekre találtak azok az egyébként igaz amerikai érvek, hogy egy afganisztáni vereség nemcsak amerikai, hanem elsősorban NATO-vereség lenne, ezt pedig a szövetség nem engedheti meg magának. Ez a téma összefügg azzal az örökös amerikai–európai konfliktussal, hogy ez utóbbiak túl alacsony szinten tartják hadikiadásaikat, néhány kivételtől eltekintve hadseregeik ütőereje siralmas, és a NATO anyagi terheinek nagy részét az USA viseli.

A legközelebbi bővítés simának tűnik, Horvátországot, Albániát és Macedóniát a tagországok felkészültnek tartják, s ha nem lenne az olykor abszurditásba hajló görög–macedón országnévvita, akár zökkenőmentesen mehetne minden. A gond a távlati bővítéssel van, azzal, hogy meghívják-e a NATO-tagság előszobájának számító, csak MAP-ként emlegetett tagsági akciótervbe Ukrajnát és Grúziát. Bush nagyon elkötelezte magát mellette, Berlin és Párizs viszont ellenzi, nem elvi okokból, hanem az orosz ellenkezés miatt. Lehet, hogy a Fehér Háznak nagyobb érzékenyéggel kellene viseltetnie a Kreml aggodalmai és érdekei iránt, de az is nevetséges, ahogy az orosz felszisszenésre a franciák és a németek haptákba vágják magukat. Hangsúlyozni kell: nem lehet csak uniós szemmel tekinteni a NATO bővítésére, és Moszkva az 1999–2004-es NATO-bővítési hullám idején is fenyegetőzött (főleg a baltiak miatt). Nem lenne szabad, hogy ez a kérdés – főleg Ukrajna – most éppúgy megossza Európát, mint anno az iraki háború, márpedig fennáll ennek a veszélye, hiszen a fiatalabb NATO-tagok, az egykori keleti tömb országai inkább az amerikai álláspont felé hajlanak. Ez igen nagy veszély. Akárcsak az orosz befolyás túltengése Európában.