Teljes bizonytalanság

Izrael 1948-as megalakulása óta még sosem mondott le zsidók által lakott területekről. A gázai kivonulással Saron a cionista mozgalom alaptételének – amelyre a zsidó állam eszméje épült – felülvizsgálatát is elindította, amely eddig úgy szólt, a Szentföld isten adománya a választott népnek, ezért minden területfoglalás jogos, a telepesek a vitathatatlan bibliai örökségnek szereznek érvényt. A zsidók zsidók általi erőszakos kilakoltatása olyan egyéni tragédiák sorozata, amely könnyen csaphat át közösségi tragédiába; eddig a hősként tisztelt, küldetéstudattól vezérelt telepesek a mindenkori izraeli kormány – nyílt vagy hallgatólagos – támogatásával mentek a sivatagba, az arabok közé, természetes tehát, hogy úgy érzik, a kormány elárulta őket. Saron tragédiája pedig valószínűleg az lesz, hogy új ideológiát nem tudott adni, csak valamiféle realitásérzéket követ, de a közel-keleti, az izraeli–palesztin problémák megoldásához – a történelmi tapasztalat szerint – ez kevés. Az 57 év azt is bebizonyította, irreális volt az a cionista álom, hogy sikerül a világ zsidóságát egy országba telepíteni, hiszen például az USA-ban még most is több zsidó él, mint Izraelben. A következtetés, hogy másként kell biztosítani a fennmaradást az arab tengerben, helytállónak tűnik, bár nagyon fájdalmas.

Benne van a pakliban: az egyoldalú kivonulás bumeráng lehet. Az aprócska Gázai övezet 1,3 milliós palesztin tengerében élő nyolcezer telepesre eddig ugyanannyi izraeli katona vigyázott több-kevesebb sikerrel. Az övezet eddig Izrael által ellenőrzött puskaporos hordó volt, most ellenőrizetlen puskaporos hordóvá válik: egyre kevésbé valószínű, hogy a Hamász aláveti magát a Fatah ellenőrizte Palesztin Hatóság hatalmának. Palesztin körökben a hatásos kampány eredményeként egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a terrorakciók, az öngyilkos merényletek gyümölcse a zsidók kivonulása Gázából, ezért az intifádát folytatni kell, de már Ciszjordániáért. És mindez már olyan körülmények között történik majd, amikor alapvetően megváltozott az izraeli politikai paletta, a jobboldal átrendeződött, sokan előrevetítik Saron bukását, akár alakít a „Bulldózer” új pártot a Likud egy részéből, akár nem.

A Gázai övezet egy Izrael által elzárt palesztin enklávé lesz, a terrorizmus, a bűnözés melegágyává válhat. Az övezetből önmagában, az egyébként tőle távol lévő Ciszjordánia nélkül sosem lehet palesztin állam. (Ezért lesz majd szükség faramuci technikai megoldásokra.) Nincs az a zsidó kormány, amely a mostani kivonulás után érdemi párbeszédet merne kezdeni a Jordán nyugati partjáról, ahol most csak négy kis északi elszigetelt zsidó telepet számolnak fel. Ciszjordánia 15-ször akkora, mint a Gázai övezet, 120 zsidó teleppel és 230 ezer telepessel a 2,4 millió palesztin között. Az itteni nagy telepeket a Saron-kormány nem akarja felszámolni, inkább fejleszti őket. És akkor még nem beszéltünk az egyik legkeményebb diónak számító Kelet-Jeruzsálemről, ahová már 200 ezer zsidó települt be.

A teljes bizonytalanság a mostani kivonulás legnagyobb politikai hátulütője, az, hogy nem készült forgatókönyv arról, mi lesz utána. Ilyen forgatókönyv lehetne a kvartett útiterve, de hát erről most Izraelben mélyen hallgatnak.