Távoli ország 2003-ban

A NATO-taggá válásunkkal kapcsolatos közvélemény-kutatási adatokat olvasva még az elnyűhetetlenül csatlakozásbarát politikusoknak is van okuk az elbátortalanodásra. Nem csak az játszik ebben szerepet, hogy véleményalkotás során a megkérdezettek arra gondolnak: a jelképes katonai egység kiküldése véráldozattal is járhat. Az is hat, hogy az életszínvonal-rontó intézkedések hatására a népesség jelentős része hajlamos a csatlakozást szorgalmazó kormánykoalíció egyfajta megleckéztetésére. Ugyanis a politikában teljesen tapasztalatlanok is tisztában vannak vele, mekkora blamázs lenne a Dzurinda-kormány számára – amely a csatlakozás zászlaját lengetve már másodszor szerezte meg a lakosság többségének jóindulatát –, ha most nem Mečiar magatartása kérdőjelezné meg a taggá válást, hanem Őfelsége a Nép mondana nemet. Persze, a németek és a franciák máshogygondolkodása is odahat, hogy 50 százalék alá csökkent a csatlakozást helyeslők aránya. Az is szerepet játszik, hogy az ellenzék – és itt nem a NATO-taggá válást eleve ellenző kommunistákra gondolok – csak félgőzzel helyesli az euroatlanti struktúrákhoz tartozást. Fico például lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy az USA csak gazdasági előnyök megszerzésében érdekelt. Tény, hogy az iraki olaj nem elhanyagolható tényezője az amerikai indítékok megfogalmazásának. Csakhogy nekünk, kis ország lakosainak végül is így kell feltennünk a kérdést: a világnak ahhoz a feléhez kívánunk-e tartozni, amelyen a nyugati életmód és értékrend dominál, vagy ahhoz, amely erőtlensége, szervezetlensége miatt áldozatává válhat a vallási fanatizmus által is gerjesztett terrornak. A délszláv háború napjaiban aggódtunk, nem terjed-e át a konfliktus Magyarországra is. Sokat jelentett, hogy a magyarok ott érezhették határaik fölött Amerika rokonszenvét. Száz ember közül 99 úgy általában ellene van a háborúnak. Ezt – szerencsére csak áttételesen – még a kormánykoalíció pártjai is kamatoztatnák népszerűség-javítási céllal. A NATO-csatlakozás gondolatának népszerűsítése során nem egy politikus azzal érvel, hogy „az USA keményen követeli tőlünk”. Csak a messzebb látók mondják ki egyértelműen: helytállásunk már a taggá válás előtt is saját érdekünk. Több mint 60 év telt el Csehszlovákia Hitler általi lerohanása óta. A nem éppen előrelátó nyugat-európai politikusok között akkor voltak, akik azért szabotálták el Prága megsegítését, mert – úgymond – egy távoli és kis országról volt szó. Ezekben a napokban Törökország egy ilyen „távoli ország”. Némely európai politikusok ma azt fontolgatják, az iraki háború kitörése esetén érdemes-e a NATO-tagságból eredő kötelezettségeknek eleget tenni, értsd ezen: Törökországot kollektíven megvédelmezni. De könnyen felejt a világ!