Távol Pozsonytól

Pozsonytól kelet felé a helyzet változatlan. Magyarán, fokozatosan romlik, elég kinézni az autó ablakán, már ha nincs behúzva a függöny. Az Ipoly mentétől kezdve a Bodrogközig pedig mintha teljesen külön országban járna az ember. Pozsonyban új épületek, csillogó kereskedelmi és üzletközpontok, soksávos utakon dolgozó gépek százainak, céguniformisba öltözött munkások serénykedő ezreinek látványa kápráztatja el az idegent. Pozsonyon meglátszik, hogy mégiscsak főváros. Nincs ezzel semmi gond. Csak ne használná a hatalom kirakatnak, a külföld előtt Szlovákia egészét mintázó sablonképnek, amikor az önkormányzatok zömének kétszázméternyi útszakasz leaszfaltozására sem futja. És hát azért az sincs rendjén, hogy amíg a főváros épül-szépül, a munkanélküliség az öt százalékot sem éri el, ugyanakkor az ország másik végében, a Tiszához közeli Nagytárkányban örülni kell annak, hogy renoválni tudták a helyi művelődési házat. A színpadot már korábban rendbe tették. Történt mindez az önkormányzat költségvetéséből, 204 ezer koronából, melyet bizonyára másra is fordíthattak volna, azonban úgy gondolkoztak a község vezetői: ahol pezsgő és sokrétű a kulturális élet, ott megérdemli a művelődési ház, hogy új köntöst kapjon. Nemrégiben adták át a termet, s ez az esemény most két másik község nyugdíjasainak ünnepi találkozóját juttatja eszembe, ahol két délután a két művelődési házban összesen mintegy hétszáz idős ember élelmiszerekből összeállított, több, mint kétszáz-kétszáz korona értékű ajándékcsomagot kapott. Az óvodások és iskolások pedig műsorral köszöntötték őket, akiket terített asztalok fogadtak a teremben. Hadd ne számoljunk, mennyibe kerül ez az önkormányzatnak, lényegesebb mozzanat, hogy a helyi mezőgazdasági szövetkezet ajándékozta az almát, az iskola konyhájában készült a pogácsa és a sütemény, s mindezt a teával, üdítővel, borral együtt a szociális bizottság tagjai, valamint tanítónők szolgálták fel a nyugdíjasoknak. Van ebben valami szép, amit a többi kisebb-nagyobb szlovákiai településhez képest gazdag Pozsonyban talán hiába keresnénk. Persze, az említett nemes emberi értékből, egy közösség összetartó lelkületének kaszszájából nem lehet utakat, bérlakásokat építeni, szemétgyűjtő kocsit vásárolni, iskolát fenntartani, gondozói szolgálatot ellátni, közvilágítást fizetni, munkahelyet teremteni. Pozsonytól kelet felé, vagy ha úgy tetszik, lefelé, a helyzet továbbra is változatlan. Felidézve a barázdált arcú öregek tekintetét, munkáskezét, azért ezek az emberek, egyáltalán az emberek e honban, akiknek esélyük sincs munkahelyre lelni, vagy akiknek ugyanazon a munkahelyen eltöltött harmincöt év után is mindössze 7 300 korona a fizetésük, többet érdemelnének. Nem az önkormányzatoktól, hanem az államtól, amely hovatovább kivonul a településekről, holott még a kivonuláshoz szükséges felvonulási terepet sem volt képes előkészíteni. Tizenöt év alatt.