Tavaszi felhők

Kinn a tornácon a régi fotel. Jani bá amúgy bekecsesen, gumicsizmában üldögél. Suhog a szél az udvari fenyőkön, amelyeket harminc éve azért ültetett, legyen mindenszentekre gally. A konyha üres. Macskák szerelmi vernyákolása kergeti tovább a tavaszi felhőkkel együtt a régi tavaszok hangulatát. Ilyenkor Manci néni régen a dughagymával babrált már meg gereblyézgettek az udvaron. Eltűnt a tél szemete, ibolya nyílt a sáncparton. Most meg semmi. Manci néni már a megérdemelt két méterszer egy méterszer két méter örökösségében. Jani bá meg itt maradt a macskákkal, a szőlővel meg a dughagymával magára. Pedig még alig múlt hetven. Metszeni kéne! Morzsolni kellene egy kis kukoricát, seperni a ház körül. De Jani bá csak ül. Homályosodik a szeme. A kinti falinaptáron messzire világít a húsvét piros betűje. Szemüveg még nem kell hozzá, innen is látja. Csinálni kéne már valamit. De nem viszi a lába. Nincs már akarat, csak keserűség. Tegnap is megszólták a boltban, mert magyarul kért kenyeret. Munka volna. Még tán ereje is akadna. Csak a kedve, az nem a régi már. A plébános úr se állt meg a héten egy kupicára. Tán az is beteg, hisz öregebb már a torony kisharangjánál is, ahogy mondják. Kedv! Az nincs! Mert nem jönnek a gyerekek se haza. Még húsvétra se. Pedig ha nem is érti a leánykaunoka minden szavát, legalább láthatná. Arcán a Manci néni vonásait, alakján a lánya, a Magdus formáit. Meg a Juro se rossz gyerek, mindig segített azelőtt. Ahogy most nincsen munkája, mintha morózusabb volna. Nem jönnek. Akkor meg minek kitakarítani az udvart?! Minek eldugdosni a hagymát? Meg egyáltalán, minek már ez így? Ül hát Jani bá az öreg fotelban. A húsvét piros betűjét villogtatja kósza napsugár a kinti falinaptáron. Tavaszi felhőket kémlel az öreg szeme.