Több fronton harcolunk

A nyakamba akasztott kis piros síp hangja is berekedt már a rendszeres tiltakozásoktól. Nézem az arcokat: elszántságot, eltökéltséget látok. Megérint a pillanat, amikor kigyúlnak a fények, és néhány percig nem érezzük a borotvaéles keleti szelet sem.

Holott odaát dúl a háború, egy államhatár választ el tőle. Idebent is „állítólag” ellenséges erők dúlnak, készen a kormányváltásra. Ezért sem értik oly sokan, miért vonult el néhány politikus a sípályákra vagy a sportmérkőzésekre, ha ilyen nagy a baj. Mindig csodálkoztam azon, hogy háborús időkben vagy a normalizáció, azaz a szovjet csapatok bejövetele és a rendszerváltás közti időszakban is dúlt a szerelem, születtek gyerekek, megtartották a hagyományokat, önfeledten báloztak és kirándultak az emberek.

Mostanság úgy érzem, ebben az országban sosem volt rendszerváltás. Egyfajta „egypártrendszer” uralja ismét a rendőrséget, az iskoláinkat, a múzeumokat, a galériákat és az egészségügyet. Már el sem hiszem, hogy egyetemistaként egy élhetőbb, jobb világért csörgettem a kulcsokat. Fáj, amikor a több száz tiltakozóról készített felvétel alá a velem egy nyelvet beszélők, de valószínűleg más nézeteket vallók azt írják: nem értik, mi bajunk a jelenlegi kormánnyal. „Jódolgunkban” már azt sem tudjuk, mihez kezdjünk magunkkal.

Most, hogy nagyhatalmak döntenek majd a fejünk felett arról, mi lesz Ukrajna sorsa, merre tart majd az országunk, amelynek ismét jól befűtöttünk, az itt élők egy része megint úgy tesz, mintha mi sem történne. Színes kulisszákat készítenek, hiszen itt a farsang, áll a bál. Lehetséges, hogy a pillanatnyi élmény feledteti a körülöttünk és a bennünk dúló káoszt, de mi lesz, ha egy óvatlan pillanatban valaki a gondosan feldíszített kulisszáinkat ránk borítja?