Tavaszi desszert

Plusz három fok, betonozás zaja és néhány tévelygő cinke dala hallatszik a kora délutáni autózúgás kísérőzenéjeként Nógrád fővárosának szívében. Február vége van, a postahivatal ásítozik az ürességtől, az elmúlt napok rohama után csend van. Az élelmiszerboltok környékén ácsingózó gyerekhad, kettő és tíz év közötti korosztály várja a kerekes kiskocsi mellett, hogy a mama végre kijöjjön a bevásárlással. Azonmód helyben tépik fel az olcsó szeletelt szalámit tartalmazó csomagot, s az étek három pillanat alatt eltűnik. Aztán elindul a nyikorgó szekér, rajta harminc kiló liszt, tíz liter olaj, cukor, kis zsák krumpli meg ismeretlen tartalmú zacskók. Indulnak lefelé a patak mellett, az épülő „felhőkarcoló” tetején sürgölődő szerelőket figyelve. A vén platánokkal övezett kastély melletti kis parkolóban egy darab kartonon ülve vár a papa. Jobb napokat látott zakója talán már magától is megállna a sarokban. A zakó lakója lehet vagy negyven kiló vasággyal, turistabakanccsal és komplett menetfelszereléssel együtt. Előtte egy kis desszert. Desszertbor. A másfél literes palack tartalmának jó kétharmada már bent lötyög a zakó gazdájában. Természetes hűtéssel a felhalmozott szürke hókupacba dugva fogyogat az itóka. A napocska halványan melenget, a zakó dülöngél, nekiveti hátát a vaskerítésnek és szunnyad. Pár perc az egész, aztán fordulnak az árnyékok, a felhőkarcoló árnya rávetődik az emberre. Még félpercnyit szundít, aztán morogva felpakolja a palackot, kartonlapot, műanyag poharat, hihetetlenül koszos kezével elővesz a zsebéből egy fél kiflit, azt rágcsálva vonul naposabb részre. Újabb hókupac keresése, kartonlap gondos elhelyezése, nagy korty a pohárból, aztán szundika tovább. A gyerekek óvatosan mennek hozzá, csak morog az ember, beszélni már nem tud. Talán érezni sem. A legnagyobb elviszi a palackot a mamának. Az nagyot húz belőle. Akkorát, hogy bármelyik rendes matróz megirigyelhetné az ilyen hosszan kitartott kortyot, ami olyan három deci desszertbor torkon való leeresztését hivatott szolgálni. A gyerek a palackot visszaviszi a papának. Indulnak tovább. A napocska süt, az egyik liszteszacskó tartalma pedig vékony csíkot hagyva szóródik a nyomukban. A felhőkarcolón dolgoznak, az autók futnak tovább, a vén platánok álmukban is szégyenkezve ringatják a cinkéket. Tavaszcsalogató idő van, csak még kicsit fagyos a patak arca, ahogy a lelkem is megdermedt egy kissé. Csak jönnek jobb idők is egyszer...