<p>Hatéves unokahúgom, Fanni focista szeretne lenni. Ezt olyan lelkesültséggel jelenti nekem, mint aki végső elhatározásra jutott élete további időtartamát illetően. – Focista leszek! – ezzel fogad. Aztán azt kérdezi, láttam-e a meccset, amelyen „Balotelli fejelt egy gólt a németeknek, utána lőtt egy gólt a németeknek, utána pedig levette a mezét, amiért sárga lapot kapott…” Ez a lexikális tudás lenyűgöz.</p>
Megtudom, hogy kedvenc játékosa David Silva. Szerintem egyébként Balotelli, csak nem meri bevallani.
– Te Fanni, egészen véletlenül nem Balotelli a te titkos kedvenced? – kérdezem mosolyogva, miután reggelinél, ebédnél és vacsoránál mást sem hallani tőle, csak Balotelli így, Balotelli úgy, Balotelli amúgy.
– Ne-em! – válaszolja szégyenlősen, lehajtott fejjel.
Együtt nézzük a Skenderbeu–Debrecen BL-selejtezőt.
– A magyarok miért nem futnak? – kérdezi csodálkozva. – Nem akarnak gólt lőni?
A második félidőt unja, inkább rajzolni kezd. Focipályát, sok kis focistával. Az egyiknek gondosan pirosra színezi a mezét.
– Ő kicsoda? – kérdezem.
– Hogyhogy kicsoda? Hát David Silva! – válaszolja méltatlankodva.
Esti mese: a borz és a vakond kalandjai a városban. Ahogy a végére érek, ráadást kér, de nem a borzról, hanem a fociról. Így ismerkedik meg Messivel és Rooney-val. Tátott szájjal figyel, néha közbekérdez. Másnap már nem érdekli a borz.
– Hát akkor miről meséljek, Fanni?
– A spanyolokról, ahogy legyőzték az olaszokat.
Minden délután együtt focizunk. Labdavezetés, passzok, büntetőpárbaj. Megmaradt egy gyerekkori focicipőm, azt viseli. Sárga-fekete, gumitalpú „kopacski”.
Abban szaladgál egész nap, percekre se veszi le a lábáról.
– Most már én is focista vagyok? – kérdezi.
Éjjel tizenegykor megjelenik a nappali ajtajában, kócos hajjal, pizsamásan.
Hóna alatt általában egy elnyűtt plüssmackót szokott szorongatni. Most labda van nála.
– Te Fanni, neked már régen aludnod kellene, ha nem tévedek.
– Aludtam is, de fölébredtem – mondja. Fürkészőn néz rám, aztán bátortalanul megjegyzi: – Álmomban kitaláltam egy cselt, bemutassam?
Azzal válunk el egymástól, hogy ősszel elviszem egy igazi meccsre.
– Egy olyanra, amin bíró is van, meg szurkolók, meg kis zászlók a szögletnél? – Egy olyanra.
– Megígéred?
– Megígérem.
Egy héttel később skype-on hívom.
– Kiesett egy fogam – újságolja vigyorogva. Aztán az olimpiáról kezd mesélni. Lelkesen, nagy beleéléssel. Aggódva figyelem. Próbálnám a focira terelni a szót, de hiába. Megtudom, hogy mindenféle szedett-vedett sportágat néz: kajak-kenut, úszást, kézilabdát, még cselgáncsot is. A helyzetet súlyosnak ítélem. Beszélnem kell az anyjával, amíg nem késő. Kézilabda? Cselgáncs? S mindez éppen akkor, amikor elkezdődött az őszi futballszezon? Nem, ezt nem szabad engednem. A végén még elzüllik ez a gyerek!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.