Születni tudni kell!

Fene jó dolguk van az aranylábú fiúknak, alkudnak, licitálnak rájuk, adják-veszik őket nagy pénzekért ilyen-olyan menő csapatok. Nem értek a focihoz, nem is követem a bajnokságokat, a szép sportokat szeretem, az atlétikát, a tornát, az úszást, a műkorcsolyát. Ezért csak hallomásból tudom, hogy a mai már nem a régi idők focija. Semmit sem idéz annak a sokat emlegetett dicső hat-hármas korszaknak a szépségéből.

Talán nem is azért nem, mert a jelen labdarúgói esetleg kevésbé lennének megáldva tehetséggel, s nem tudnának úgy futballozni, mint neves elődeik, hanem inkább azért, mert a mai játékhoz rengeteg vér és pénz tapad. Már engem is, aki nem nézek focit sem élőben, sem képernyőről, felbosszant az a brutalitás, amely egy-egy rangadó körül kialakul. Szigorú biztonsági intézkedések foganatosításával, időnként lovas rendőrök bevetésével se lehet megakadályozni, hogy olykor-olykor a rajongói hév ne egy-egy metró- vagy vonatszerelvényen csapódjon le.

Nem akarom folytatni annak a taglalásával, hogy újabb időkben miért nem a játékról szól a játék, majd ennek szemléltetésére emlegetni megvett mérkőzéseket és egyebeket, hiszen olyan viszonyok között, amikor már a kultúra is sok esetben a pénzről szól, miért éppen a sportban ne legyenek olyan visszásságok, mint közpénzekből finanszírozott más területeken.

A focival kapcsolatban napok óta inkább az bosszant, milyen jó piaca van ma a zöldpályás bajnokoknak: horribilis összegekért adják veszik az aranylábakat. Igaz, a legnagyobb árfolyamon elkelt szőke csúcsfocista esetétől már nem esem hasra, de hogy az egyik hazai klubnál gólerős focistájuk eladásától remélik pénzügyi problémáik megszűnését, attól már bennem is elbődült a bika – s ha igaz az a hiedelemből fakadó mondás, mely szerint, ha valakit emlegetnek, az csuklani kezd, akkor az örömlányok a minap legalább másfél órán át munkaképtelenek voltak.

Hát igen, születni tudni kell! Ha még egyszer születnék, biztos, hogy – ellenzik nem ellenzik, tiltják nem tiltják – kérném magamra a génmanipulálást, mivel ragaszkodnék hozzá, hogy aranylábú futballista legyek. Mert elmebénító hakniművészek, playbackre tátogó énekeskék, gólerős labdarúgók gázsijával összevetve az enyémet..., hát bizony, kezdem unni a banánt!

Szlovákia határain belül ugyanis kisebbségi viszonylatban az ember tevékenykedjen bármely alkotói pályán, s legyen íróként, költőként, újságíróként, színészként, zenészként, képzőművészként a csúcsok csúcsán, legyen a legeslegjobbak között, nem kapkodnak érte, nem adják-veszik, s egyáltalán nem fizetik úgy, hogy az a szellemi munka, a művészi alkotás méltó elismerése lehetne.

Legfeljebb in memoriam megpaskolják a fejét, s ilyen-olyan évfordulók alkalmával kiemelik visszaemlékezésekben, milyen szellemi értékkel járult hozzá közösségünk életének javításához. Miközben sajnálkozva azt gondolják, ment volna ő is inkább focizni..