Sztálin megbízottja és a Gestapo

1941. június 21-e szombat volt. Sztálin, aki formálisan is mindenható diktátor volt, tehát nem csupán a kommunista párt főtitkára, hanem a Népbiztosok Tanácsának elnöke is, két fontos információt kap ezen a napon. Délután kettőkor kézbesítették neki Ivan Majszkij londoni nagykövet sürgős táviratát, mely szerint másnap, azaz vasárnap hajnalban támadnak a németek. Nagyjából ugyanebben az időben a kommunista világszervezet, a Komintern elnöke, a híres bolgár politikus, Georgi Dimitrov hasonló tájékoztatást juttatott el hozzá. Korábban már a szovjet katonai hírszerzés legalább két csatornán is értesült a várható támadásról: Richard Sorge Japánból adott hírt, és egy Svájcban működő csoport, melynek tagja volt Radó Sándor, a világhírű földrajztudós is, egyidejűleg figyelmeztet a veszélyre. Igaz, ezt a két hírt Fjodor Golikov tábornok, a hírszerzés főnöke úgy terjesztette Sztálin elé, mint nem egészen megbízható forrásokból származó híreket. Golikov óvatossága saját személyére vonatkoztatva indokolt lehetett, hiszen nemcsak annak lehetett szem- és fültanúja, hogy Sztálin makacsul elutasította azokat az információkat, amelyek nem illettek akkori koncepciójához, hanem tudatában volt annak is, hogy elődei kivétel nélkül mindannyian életükkel fizettek, ha kitartottak álláspontjuk mellett. Ráadásul tudta, hogy a diktátor bizalmatlanságának mi az oka. Ezt az okot sok-sok évtized múltán tárta fel nemrég az orosz hadtörténet.

Sztálin ugyanis külön kémszervezettel rendelkezett. A diktátor bizalmatlansága a katonákkal szemben nem ismert határt. Ezért nem elégedett meg azzal, hogy kegyetlenül és folyamatosan tisztogatást végzett a legfelső parancsnoki állományban, illetve a hírszerzés területén, amely a korábban nemzetközileg is félelmetesen erősnek ismert kémhálózatot legyengítette, hanem bizonyítani kívánta, hogy ő az, aki mindenkinél mindent jobban tud, tehát párhuzamosan is működtetett hírszerzőket, természetesen ezek a hivatásosok mellett, legjobb indulattal is műkedvelőknek voltak minősíthetők. Berlinre figyelt Sztálin. Minden ellenkező állítással szemben, a történészek ma már egészen pontosan tudják: számított arra, hogy Hitler előbb vagy utóbb megtámadja. Ezért Berlinben – a hivatásos diplomaták és hírszerzők mellett– saját ügynökeit is működtette. Ilyen ügynöke volt mindenekelőtt a nagykövet, Dekazonov, aki nem ismerte Németországot és egyáltalán nem volt diplomata, viszont Lavrentyij Berijának, az állambiztonság (akkori nevén Belügyi Népbiztosság) mindenható főnökének volt az egyik bizalmasa. (Amikor Hruscsov leszámol Berijával, Dekanozovot főnökével együtt végzik ki.) Dekanozovot Ribbentropp a szó szoros értelmében az orránál fogva vezette. És hasonlóképpen járt el a Gestapo egy Abujan Kabulov nevezetű ifjú emberrel, aki a szovjet hírszerzés berlini rezidense lett egy szép napon, noha németül nem tudott, külföldön soha nem járt, hírszerző tapasztalata nem volt, mi több: az elemi szabályokat sem ismerte, viszont bátyja Berija első helyettesének magas posztján trónolt. Abujan Kabulov nem is a szokásos úton küldi jelentéseit, hanem testvérbátyjának címezi azokat, aki azonnal a berlini híreket izgatottan figyelő Sztálin asztalára teszi le. És hasztalan a hivatásosok óvatos figyelmeztetése, hogy a fiatalember egyébként szenzációs értesüléseit egyéb források nem erősítik meg, hogy feltehetően a németek álhírekkel látják el, amelyeknek valóságtartalmát a szupermegbízhatónak tartott ügynök képtelen felmérni – Sztálin bízott az ő külön ügynökében.

A külön ügynököt pedig valóban a Gestapo dezinformálja. A német elhárításnak nem okozott nehézséget, hogy kitalálja a Berlinbe érkezett, diplomatának álcázott Abujan Kabulov valódi megbízatását. És azonnal a nyomába küldenek egy Berlinben dolgozó litván újságírót, aki a Baltikum szovjet megszállása után menekült a náci Németországba és a német fővárosban szerkesztette a litván emigránsok természetesen éles szovjetellenes hangvételben íródott lapját. A tökéletesen tapasztalatlan Kabulov gyanúját ez a körülmény sem keltette fel. Ellenben elragadtatással fogadta (és hatalmas pénzösszegekkel honorálta) a litván Gestapo-ügynök által szállított híreket, amelyek állítólag Hitler közvetlen környezetéből származtak. És a Gestapo kiválóan tájékozódott a szovjet diktátor szándékairól. Pontosan tudták, hogy Sztálin ugyan kikerülhetetlennek tartja a német–szovjet összecsapást, viszont abban reménykedik, hogy Hitler előbb Angliával akar leszámolni és nem vállalja a kétfrontos háborút. Viszont valamiképpen indokolni kellett azokat az óriási csapatösszevonásokat, amelyeket a szovjet határon egyszerűen nem lehetett letagadni. Abujan Kabulov tehát azt jelenti Sztálinnak, hogy ezek a német csapatok voltaképpen Perzsia ellen vonulnak fel, mert Hitler átlátta, hogy egy angliai partraszállás megvalósíthatatlan, tehát a Közép-Keleten kíván halálos csapást mérni a britekre. Az angolok pedig arra törekszenek – ez Hitler verziója –, hogy Sztálint mintegy „beugrassák” a háborúba, hiszen így az angol haderőre nehezedő német nyomás alól felszabadulhatnak. És Sztálin ezért nem hiszi el, amikor Churchill brit miniszterelnök személyes levélben figyelmezteti a készülő német támadásra, nem bízik az egyik legkiválóbb diplomatája, Majszkij Londonból érkező tájékoztatásaiban és nem hiszi el a hivatásosok jelzéseit. A támadás pedig bekövetkezett. A Vörös Hadsereg veszteségei óriásiak és 1941 decemberéig meg sem tudják állítani a váratlan német támadást. Magas rangú katonák, tábornokok tucatjait végezteti ki a diktátor, mert nem képesek eredményesen szembeszállni a Wehrmachttal, Abujan Kabulov pedig visszatért Moszkvába és nem vonták felelősségre. Majd 1955-ben kerül csak bíróság elé és Berija egyik ügynökeként lövik főbe bírósági ítélet alapján.

Ez a rémtörténet önmagában is izgalmas, még egy adalék a sztálini rendszer történetéhez. De hagyjuk most a történelmet... Vajon napjainkban nem ismerős az a politikai (netán külpolitikai) gyakorlat, amikor nem a tudás, hanem az összeköttetés számít? És e tényből természetszerűleg következik, hogy bizony sokszor a jelentések, a „bizalmas” értesülések, az elemzések nem a tényekről szólnak, hanem csupán arról, ami a „gazda” álláspontját igazolhatja...