Színház cellaközelben

„Űzemvezető nem felelős a cipkartya műkodésert megvásárolt űzem kassa kívűl.” Nézem a sífelvonóközpont pénztári ablakába biggyesztett kiírást, silabizálgatom, de hiába. A felirat meghaladja értelmi képességeimet. Nem a hiányzó vagy rosszul megválasztott ékezetekkel van bajom, azt korrigálni igazán gyerekjáték, hanem a mondat tartalmával. Hogy az üzemvezető nem felelős, az számomra világos, az „előre mosom kezeimet” tipikus esete. Az üzemvezetők nemigen szeretnek felelősek lenni. A mondat elejével hát nincs semmi baj. A probléma a negyedik szónál kezdődik, és a mondat végéig tart. Rejtély, miért kell Kassán kívül üzemet vásárolni csak azért, hogy egy csipkártyát működtetni tudjunk. De ha már pénzt, időt, energiát fektettünk egy csipkártyába, illetőleg a működéséért elengedhetetlen üzem megvásárlásába (Kassán kívül), akkor legalább működjön. Persze, az üzemvezető nem felelős. A hülye vevő az. Minek öli a pénzét ilyenekbe. Csipkártya nélkül is boldogulhatna. Csakhogy a sífelvonóknál nem boldogulhat. Ott igenis szükség van a kártyára, mert nélküle nem jut fel a hegytetőre; az okos masina, mely a sportolni vágyókat vontatja, csak ennek leolvasása után hajlandó beereszteni a jelöltet a felvontatandók közé. Miután így kiötlöttem a furcsa mondat logikai összefüggéseit, sem vagyok okosabb. Illetve: szerencsém van. Én ugyanis beszélem az ország nyelvét, ezért nem szorulok az anyanyelvemen faramuci módon megfogalmazott információkra. Persze hogy máris megvilágosodik minden! A sífelvonóközpont kasszáján (ha már magyarul beszélünk: pénztárán) kívül, vagyis máshol vásárolt csipkártyák működéséért nem vállal felelősséget az üdülőhely tulajdonosa. Vagyis: kedves vevő, itt vegyél kártyát magadnak, ne mások esetlegesen hibás vackait hozd ide, ha már síelni akarsz. Magyar vagy, és nem érted, mit akarunk közölni veled? Mi igazán megtettük a tőlünk telhetőt. Minden szót lefordítottunk, szépen egymás után. Hogy megkérdezhettünk volna egy magyar szakos tanárt is, Kassán, egy magyar iskolában? Ekkora felhajtást néhány szó miatt? Örüljenek inkább a magyarok, hogy vettük a fáradságot, és az ő nyelvükön is leírtuk, amit akartunk. Míg az EU-ba be nem léptünk, ilyesmi elő se fordulhatott volna!

Hú, de fellelkesültem, amikor egy pár soros hírügynökségi rövidhírben arról olvastam, hogy színészkedéssel próbálnak javítani a rabokon egy angol börtönben. Ez igen, mondtam, ez nem semmi, ebből még lehet valami. Azért gondoltam ezt, mert Anglia mindig is vezető vagy húzóerő volt színházügyben: a szigetország adta a világnak a Globe Színházat meg Shakespeare-t, aki ma is időszerű, s korszerű színházként játszható. Szóval, Shakespeare honában biztosan tudnak valamit a színházról... lám-lám, még a smasszerek is. Úgyhogy az angol börtönteátrumot – mint remélhetőleg színháztörténeti találmányt – teljességében támogatom, hiszen tudja fene, hátha a rácsok mögött születik meg egy világrengető újabb Globe-mozgalom, amely... de erről majd később! Csak fokozódott az örömöm, amikor kiderült, hogy a fogdaszínházat nem a fogva tartottak puszta szórakoztatására, s nem is csupán unaloműzésre és időmúlatásra alapították. Még csak nem is tessék-lássék kulturális program biztosítására vezették be a rácsok mögötti színészmesterség-oktatást, hanem azért, mert a börtön vezetősége felismerte, hogy a művészet nemesít – hát nem zseniálisak ezek a művészetpárti angol börtönőrök?! Akik továbbgondolták e tényt, s arra a következtetésre jutottak, hogy a művészetnek ezt a lélek- és jellemnemesítő tulajdonságát a börtön zárt világában, a hűvösön lévők átnevelésére, karakterének finomítására kitűnően lehet hasznosítani. A falain belül „színitanodát” létrehozó fegyintézet annyira komolyan gondolta a dolgot, hogy külön komikust alkalmazott, aki a rabokat színészmesterségre okította. Bízva abban, hogy mások szerepébe bújva, vagyis színjátszással megjavulnak és jó útra térnek a bűnözők. Hát nem csodálatos?! Annyira az, hogy megérné elterjeszteni az egész világon a rabjavító színészkedés gyakorlatát. Az angol smasszerek példáján felbuzdulva addig-addig nemesítgethetnénk a művészettel a rácsok mögött, míg a „színház az egész világ” szállóigét (lám-lám, ezt is az angoloknak köszönhetjük, hiszen Shakespeare-től származik) úgy módosíthatnánk, hogy színház az egész világ, és minden börtön színház e földön. De addig is megfontoltan a börtönszínházzal! Fontos odafigyelni a módszerekre meg a darabválasztásra. Nem nehéz ugyanis elképzelni, mi lenne, ha az, aki az elítéltek ilyetén nemesítésére adja a fejét, Shakespeare valamelyik bosszúdrámáját kísérelné meg színpadra állítani, miközben a végletekig feszített beleéléses színház lenne a rendezői módszere.